A globalizáció velejárója, hogy közös nyelvet találjunk a világ többi pontjával, és ezt a kitüntetett szerepet – úgy tűnik – az angolnak sikerült magához ragadnia. Konkrét és átvitt értelemben egyaránt igaz, hogy nem jutunk messzire angoltudás nélkül: külföldre utazva az angol az első nyelv, amin megszólalunk, ha nem ismerjük az adott ország nyelvét, és a munkánk során is könnyen belecsöppenhetünk egy nemzetközi projektbe, vagy elég csak megnyitni a levelezést egy multinacionális cégnél. 

 A rajzolás ismerős, ártatlan tevékenység, a gyermekek és a felnőttek is vonzó tevékenységként tekintenek rá. Maga a rajz pedig gyermekkorunk óta az önkifejezés eszköze. Ahogy a játék a gyermek vágy- és érzelemkifejezésének alapvető „kelléke”, melynek segítségével cselekvésben, dramatizálásban fejezheti ki érzelmeit, úgy a rajzolás – mint a játék egyik alfaja - az affektív szféra áttételes, indirekt megjelenítése.

 A pozitív gondolatok és a pozitív hozzáállás szerepét már számos kutatásból, gyógyulásról szóló beszámolóból vagy karrierrel kapcsolatos sikertörténetből megismerhettük. Most azonban nem csodával határos eseményekről, vagy agyunk „beprogramozásáról” lesz szó, hanem olyan jelenségről, ami szerencsés esetben minden iskolában megtörténik: az önmagát beteljesítő jóslatról. 

 Az elmúlt hetekben gondolom sokan nyomon követték a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíció sikereit és kudarcait. Sajnos az utóbbiból volt több, ugyanakkor el kell ismerni, ez emberfeletti teljesítmény. Ha jobban belegondolunk, akkor minden extrém sport emberfeletti erőt (testi, lelki) kíván, felmerül tehát a kérdés: miért csinálják?

 Azzal, hogy órákat/napokat/heteket töltünk a megfelelő ajándék keresgélésével a kedves családtagunk/férjünk/feleségünk/barátunk számára, azt szeretnénk mutatni, hogy igenis törődünk a megajándékozottal, különleges figyelemben részesítjük az életét, a szeretett dolgait. Ugye, így van?

 Az új év beköszönte mindig nagy esemény. A többség ünnepelve búcsúztatja az óévet, lencsét eszik, fogadalmakat tesz, egyszóval megadja a módját az új év üdvözlésének. Ez rendben is van így, a december vége ünnepi időszak. Hosszúak az éjszakák, rövidek a nappalok, többet vannak együtt a családok, talán több idő jut a beszélgetésre, a dolgok mérlegelésére.

 A testvérkapcsolatok kiemelt fontosságúak az emberek életében, hiszen a legtartósabb emberi kapcsolatok, egyedülállóak és tartósak, hosszúságuk meghaladja a szülőkkel, barátokkal, szerelmes párokkal, gyerekekkel és bármilyen rokonnal való egyéb kapcsolatot. Különböző lehetőségekkel és költségekkel, nyereségekkel és személyiségformáló adalékokkal rendelkeznek (nevelés minősége, eltérő befektetés a szülők részéről, egyéni különbségek, testvértípusok eltérései…), számos mitológiai (Dardanus) és bibliai történet (Káin és Ábel) szól a testvérviszályokról és testvérgyilkosságokról. Ez a téma végigvonul a történelmen, a mindennapokon és az egész emberi evolúció történetén.

 Az ember nem cserélheti le a családját – tartja a mondás. A családból növünk ki, szüleinken keresztül kerülünk kapcsolatba a világ többi, tágabb részével, és általában családtagjaink azok, akik egy életen át elkísérnek, ők nyújtanak támaszt és talapzatot. Mégis, gyakran mintha átok lenne az eltéphetetlen vérségi kötelék, úgy érezzük, gúzsba köt vagy eltérít. Vajon a pszichológia milyen magyarázattal szolgál, mit tud a családi élet, családi sors mély bugyrairól?

 Az elmúlt években a coach és coaching kifejezések nagy népszerűségnek örvendenek. Vajon hányan tudják pontosan, hogy mit takarnak ezek az angol szavak? Ha szótárban keresgéljük a jelentésüket, akkor azt találjuk, hogy felkészítés, edzés. De hogy kerülnek az edzők az üzleti életbe, vagy hogyan tudnak segíteni a komoly magánéleti döntések előtt?

 Temple Grandin neve már valószínűleg ismerősen cseng. Film készült az életéről, most pedig ezt a videót szeretném minden kedves Olvasó figyelmébe ajánlani.

 Három héttel ezelőtt általánosságban volt szó a testvéri kapcsolatokról, mint a legtartósabb, legszorosabb emberi kapcsolatokról. Megismerhettünk 3 evolúciós elméletet arról, hogyan érhetőek tetten azok a szülői törekvések, melyek a testvérek közti kapcsolat erősítésére és a rivalizáció elkerülésére irányulnak. Most az utóbbiról, a testvérkonfliktusokról olvashatunk bővebben, hiszen a legtöbb családban az új jövevény érkezésekor gyakori az addig első és egyetlen gyermek agresszív és ellenséges viszonyulása a „trónbitorló” felé.

 Az asszertivitásról már számos könyv megjelent, és a legtöbb tréningcég kínálatában is ott van ez a fogalom. Ennek ellenére még mindig idegenül cseng, és nem használjuk elégszer ezt a technikát. Mit jelent pontosan, és hogyan javíthatjuk az asszertív magatartással a kommunikációnkat?

 Az evészavarok, testképzavarok már nem számítanak új témának. Mikről hallottunk eddig? Az anorexiás beteg annak ellenére, hogy csontsovány, egy kövér és elhízott embert lát a tükörben. A bulimiás a falásrohamok után hánytatással, hashajtókkal vagy egyéb „trükkökkel” szabadul meg az elfogyasztott ételtől, így marad vékony. Ezekről a problémákról már oldalunkon is olvashattak, most azonban egy eddig kevéssé ismert fogalomról lesz szó. Az új testképzavar a fatorexia névre hallgat. Az angol nyelvben jártas Olvasók a „fat” előtagból könnyen kikövetkeztethetik a kifejezés jelentését. Zsír, zsíros, hájas, kövér – ezt takarja a szó.

 A két héttel ezelőtti cikkemben olvashatták, hogy a serdülőkor mennyi testi-lelki változással jár. Kialakul az autonómia igénye, ugyanakkor a szülői tekintély még ott van a háttérben. Átalakul a személyiségünk, a viselkedésünk, nagyobb szerepet kapnak a kortárskapcsolatok. A szülőkkel és a kortársakkal tehát új kapcsolati struktúra jelenik meg. Az identitásformálódás azonban sok akadályt állít elénk.

 A jelenben élünk, ugyanakkor ezt a tényt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sokszor elrévedezünk, hogy milyen jó is volt a múltban, vagy éppen dolgozunk, és arra vágyunk, hogy már hétvége/vakáció legyen. Ez természetes dolog, ugyanakkor könnyen át lehet esni a ló túloldalára. Ha folyamatosan elfelejtjük értékelni azt, ami éppen most történik velünk, és mindig a holnapot, a hétvégét, jövő hetet/hónapot várjuk, akkor lehet, hogy a szép pillanatokat szalasztjuk el.

 A félelem a humán létezők sajátja, az egyik alapérzelem, mely arra figyelmeztet bennünket, hogy veszély közeledik. Tárgya lehet racionális és irracionális, attól függően, hogy intenzitása megegyezik-e a valódi veszéllyel, vagy túlzott félelmi reakció mutatkozik-e az adott helyzet veszélyességéhez képest. Már csecsemőkorban is megjelenik, bár az újszülötteknél még csak két általános érzelemfajtát, egy pozitívat (elégedettség, pl. tisztába vagyok téve) és egy negatívat (ínség, pl. éhes vagyok) lehet felfedezni, még csak ezeket képesek átélni. A további érzelmek pedig, így a félelem is, a későbbiekben differenciálódnak csak: az örömöt 3 hónaposan képesek megkülönböztetni a csecsemők az elégedettségtől, a düh és a félelem 4 és 6 hónaposan korban differenciálódik az elégedetlenségtől.

 Beszélgetni a barátaimmal is tudok, a lelki problémáimat pedig megoldom egyedül. Nem kell nekem pszichológus.

 „A régebbi korok úgy tekintettek a gyermekre, mintha az a felnőtt kicsinyített mása lenne. Feltételezték, hogy a világot ugyanolyan szemmel nézi, mint a nagyok, tehát a halál és a gyász számára is ugyanazt jelenti, mint a felnőtteknek. A tapasztalat azonban mást mutat: a felnőttek hosszú időn át tartó folyamatos szomorúságával szemben, a kicsik kevésbé látványosan és tudatosan élik meg a gyászt. Bár látszólag kevésbé viseli meg őket a veszteség, a trauma feldolgozása gyermekeknél mégis nehezebben megy és tovább tart. A gyermeki gyász nem folyamatos; ahogy a gyermek személyisége érik, a hiányérzet és a szomorúság újra és újra rátör, hogy a veszteséget mindig az életkorának megfelelő szellemi és érzelmi szinten élhesse meg.”