A jelenben élünk, ugyanakkor ezt a tényt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sokszor elrévedezünk, hogy milyen jó is volt a múltban, vagy éppen dolgozunk, és arra vágyunk, hogy már hétvége/vakáció legyen. Ez természetes dolog, ugyanakkor könnyen át lehet esni a ló túloldalára. Ha folyamatosan elfelejtjük értékelni azt, ami éppen most történik velünk, és mindig a holnapot, a hétvégét, jövő hetet/hónapot várjuk, akkor lehet, hogy a szép pillanatokat szalasztjuk el.

 A félelem a humán létezők sajátja, az egyik alapérzelem, mely arra figyelmeztet bennünket, hogy veszély közeledik. Tárgya lehet racionális és irracionális, attól függően, hogy intenzitása megegyezik-e a valódi veszéllyel, vagy túlzott félelmi reakció mutatkozik-e az adott helyzet veszélyességéhez képest. Már csecsemőkorban is megjelenik, bár az újszülötteknél még csak két általános érzelemfajtát, egy pozitívat (elégedettség, pl. tisztába vagyok téve) és egy negatívat (ínség, pl. éhes vagyok) lehet felfedezni, még csak ezeket képesek átélni. A további érzelmek pedig, így a félelem is, a későbbiekben differenciálódnak csak: az örömöt 3 hónaposan képesek megkülönböztetni a csecsemők az elégedettségtől, a düh és a félelem 4 és 6 hónaposan korban differenciálódik az elégedetlenségtől.

 Beszélgetni a barátaimmal is tudok, a lelki problémáimat pedig megoldom egyedül. Nem kell nekem pszichológus.

 „A régebbi korok úgy tekintettek a gyermekre, mintha az a felnőtt kicsinyített mása lenne. Feltételezték, hogy a világot ugyanolyan szemmel nézi, mint a nagyok, tehát a halál és a gyász számára is ugyanazt jelenti, mint a felnőtteknek. A tapasztalat azonban mást mutat: a felnőttek hosszú időn át tartó folyamatos szomorúságával szemben, a kicsik kevésbé látványosan és tudatosan élik meg a gyászt. Bár látszólag kevésbé viseli meg őket a veszteség, a trauma feldolgozása gyermekeknél mégis nehezebben megy és tovább tart. A gyermeki gyász nem folyamatos; ahogy a gyermek személyisége érik, a hiányérzet és a szomorúság újra és újra rátör, hogy a veszteséget mindig az életkorának megfelelő szellemi és érzelmi szinten élhesse meg.”

 Minden életkorban kihívásokon és buktatókon kell átverekednünk magunkat, a nehézségek pedig mintha meghatványozódnának, valahányszor mérföldkőhöz érkezünk. Egyik életszakaszból sem vezet zökkenőmentes átmenet a másikba, sőt, keveseknek sikerül krízis nélkül abszolválni egy korszakváltást – nem hiába él a köztudatban önálló kifejezésként az élet közepi válság, vagy újabban a kapunyitási pánik, melyek az életút nagy vízválasztói.

 December közepén járunk, az áruházak és a városi fények már régen a karácsonyra hangolnak bennünket. Kezdetét vette a csillogó dekorációk, a fenyőillat, a mézes sütemények és a lágy dallamok időszaka. A legtöbben izgatottan készülődnek a szeretet ünnepére, már jó előre eltervezték a menüt, díszítik a lakást, gondolkoznak, hogy mivel lephetnék meg a családtagokat, barátokat.

 Kezdetben csak a Vészhelyzet jóképű orvosaiért rajonghattak nők ezrei, ma azonban egymást érik a kórházsorozatok. Dr. House cinikus megjegyzései, a Kés/ Alatt epizódjai vagy a Grace Klinikán folyó bonyodalmak óriási rajongótábort vonzanak. A külföldről átvett sorozatok mellett Magyarország is bevezetett egy hasonló műfajt. A Jóban-Rosszban epizódjai is egy kórházban játszódnak, orvosok és nővérek a főszereplők.

 A munkára és szerelemre való képesség, ahogy Freud mondja, az érett felnőttkor sajátja. Addig a nők és a férfiak is különböző módokon korlátozva vannak ezeknek a képességeknek a fejlesztésében. Sokak szerint a férfiak jobban boldogulnak a munkával, és a nők inkább a szerelemben jártasak, azonban a függőséggel kapcsolatos konfliktusok a nőket és a férfiakat egyaránt akadályozzák mind a munka, mind a szerelem optimális működésében. 

 Álmodni, álmodozni – e két szó más jelentést takar ugyan, egy azonban közös bennük: vágyaink, fantáziáink fejeződnek ki általuk. Mindkét tevékenység létszükséglet: gondoljunk csak bele, milyen nehéz lenne az élet, ha képtelenek lennénk kiszakadni a valóság szorításából. 

 A Fájdalom Társaságok Nemzetközi Szövetségének (IASP) meghatározása szerint a „fájdalom tényleges vagy potenciális szövetkárosodással összefüggő kellemetlen szenzoros vagy emocionális tapasztalás”.

 Valószínűleg sok szülő találkozott azzal a beírással gyermeke ellenőrzőjében, akár többször is, hogy „Kedves Szülő! XY nevű gyermekük a szünetben verekedett/lökdösődött Z-vel, megrúgta/pofon vágta Zs-t…” És erre azt a magyarázatot kapjuk, hogy „De hát, a másik kezdte, beszólt/belém kötött, lelökte a holmim a padról, én csak azzal a pofonnal/lökéssel/rúgással válaszoltam!”

 „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny, 
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, 
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak, 
De együtt örül az igazsággal. 
Mindent eltűr, mindent elhisz, 
Mindent remél, mindent elvisel. 
A szeretet soha el nem múlik.” 1Kor 13,4-7.

 A szakpszichológusok által is széles körben használt diagnosztikai kézikönyv a DSM-IV utódja már jó ideje készülőben van. Használata a mindennapi klinikai gyakorlatban elengedhetetlen, éppen ezért nem mindegy, hogy az utóda, az APA (Amerikai Pszichiátriai Társaság) által szerkesztett, minden valószínűség szerint 2013-ra elkészülő DSM-V milyen kritériumokat állít fel az egyes kórképekkel kapcsolatosan.

 Egy héttel ezelőtt egy átfogóbb evolúciós képet kaphattak a szerelemről, az elkötelezettség és a szerelmi partner megtartásának problematikájáról, valamint arról, hogy mik is irányítják a párválasztási viselkedést. A cikk folytatásaként olyan modellek kerülnek bemutatásra, melyek a (hosszú távú) párkapcsolatok érzelmi és motivációs rendszerét befolyásolják, illetve magyarázzák.

 A kamaszkor számos változással, testi, lelki, személyiségbeli átalakulással jár. Ez az időszak meghatározó minden személy életében. Viselkedésünk is változáson megy keresztül, felismerjük, hogy különböző szituációkban különböző viselkedésmódokat kell alkalmaznunk. 

 Fővárosunkat nyáron elárasztják a különféle országokból érkezett turisták. Budapest ebben az időszakban mindig multikulturális kavalkáddá változik, az ember ekkor gyakran láthat extrém öltözködésű, különös embereket az utcán. A magyaroknak ők csodabogárnak tűnhetnek, az ő szemszögükből viszont a mi viselkedésünk vagy öltözködési szokásaink lehetnek meghökkentőek. A kultúra, ahonnan érkeztünk olyan örökséggel lát el mindannyiunkat, melyet ha akarnánk sem tudnák levetkőzni magunkról.

 A megszállottságról beszélhetünk pozitív és negatív értelemben. A kevésbé előnyös oldaláról – és egyfajta szélsőségről -  a  kényszerbetegségről már olvashattak, ami egy olyan szorongásos kórkép, amikor kényszeresen, megszállottan hajtanak végre egy (általában felesleges, és ismétlődő) cselekvést.

 Már az ókori görögök is azt vallották, hogy egyszerűen születni kell arra, hogy valaki kivételes zenei tehetséggé, tudóssá vagy költővé váljon. Zseniket nem lehet egyszerűen „kinevelni”, kell egy plusz összetevő, amitől valaki például korszakalkotó festővé válik. Miből lesz tehát a művész? Cikkünkben olyan festő zseniket és életüket próbáljuk megvizsgálni, akik világhírnévre tettek szert művészetük által. A legtöbben nem voltak a legjobb tanulók vagy a legtehetősebb családok gyermekei, sőt kortársaik gyakran különcnek, „őrültnek” titulálták őket. Monumentális alkotásaik, korszakalkotó festményeik nagy valószínűséggel azonban pont ebből a különcségből és szokatlan világlátásukból táplálkoztak. De vajon bolondnak titulálhatjuk-e a festő-géniuszokat különc viselkedésük és gondolkodásmódjuk miatt?