=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Vajon egyenlő a „szeretet” az „elfogadással”?
LÁZÁR GERGELY
LÁZÁR GERGELY
- 2017. 03. 09. 12:29

timthumb.jpg

 Gyakran hangoztatjuk „divatpszichológiai” jelleggel a szeretet és elfogadás kifejezéseket. Lassan olyanná válik e két pátoszos hangulattal átitatott szó, mintha bármilyen életbeli problémára jolly jokerként ráhúzható lenne. 

Bajod van a feleségeddel? Hát szeresd jobban! Idegesít a gyereked? Fogadd el a tökéletlenségét! Keveset keresel a munkahelyeden? Szeresd, amit csinálsz, az majd segít! Olyannyira elkezdett foglalkoztatni ez a fogalmi elhatárolatlanság, bizonytalanság, hogy mélyebben is elgondolkodtam azon, hogy egyet jelentenek e egyáltalán ezek a „terminus technicusok”? Miben áll a jelentőségük, a különbözőségük? Hol van közöttük a kapcsolat, vagy az érintkezés?
 
Ha végignézzük a szükségletpiramisunkat, találhatunk egy olyat, hogy „szeretet”. Ez hiányszükségletként van definiálva és az intimitáson, gyengédségen alapuló emberi összeköttetéseken keresztül elégíthető ki. Tehát, ha ekkora jelentőséggel bír, hogy csak valós kapcsolatok megélésével pótolható, akkor már ebből is kivehető, hogy többről van szó, mint holmi elfogadom/nem elfogadom jellegű könnyed választásról. A szeretethez autentikus minőségű tapasztalatok megszerzésével lehet hozzájutni, amiben kihangsúlyozódhat lényünk fontossága és az, hogy valaki ezt a közelsége jelenlétével érezteti velünk.
 
Talán leegyszerűsítésnek hangzik, de az igazán hatásos pszichoterápiák szerintem két alapvető vonalat követnek, ezek pedig a következőek: a terapeuta szereti a kliensét (kötődést épít ki vele), amin keresztül a „kezelt” is megtanulja, hogyan tegye önmagával ugyanezt. Ezen kívül alternatívákat fogalmaz meg arról, hogyan tudná páciense elsajátítani azt a készséget, hogy hatékonyabban vezesse hétköznapjait. 
 
A szeretetet először szüleinktől, elsősorban édesanyánktól tanuljuk. Ha sikeres az „oktatás” az egyénnek párkapcsolati és szociális téren valószínűsíthetően nem lesznek komolyabb gondjai. Az emberek közötti természetes állapot valamiféle spirituális szellemű szeretetteli atmoszféra lenne. Azért nem valósul meg ez az idillisztikus forma, mert se a szülők nem tökéletesek, se azok a társaink, akik a későbbiek során kísérőként csatlakoznak utunkhoz. Ennek a törvényszerűségnek óhatatlanul az a következménye, hogy megsérülünk és szomjazni kezdünk a szeretetre. 
 
Mielőtt szilánkosra törném a szeretetről meglévő, mélyen magadban őrzött drágaköves, makulátlan kincsestáradat, hadd kérdezzek valamit. Egy párkapcsolatban ingyen kapjuk aszeretetet? Néhányan igyekeznek munkájuk során bebizonyítani nekünk, hogy a szeretet „feltétlen”. A feltételes forma károkat okoz. Én eddig egyetlen valakit ismertem csak, aki képes volt a feltétlen szeretetre. Jézusnak hívták. Így mivel a szeretet emberek közötti viszonylatokban nem tisztán feltétlen, hanem feltételes, így érthetően cipelünk elvárásokat, vagy jobb esetben igényeket és csak akkor adunk szeretetet, ha ezek teljesülnek. Szóval bármennyire is szomorú, de egy társkapcsolaton belül sem ingyen szeretünk, hanem jórészt valamit valamiért alapon.
 
Minél sérültebb valaki, annál inkább éri el a tetteivel azt, hogy pont úgy nem fogják szeretni, ahogy neki arra szüksége lenne, hiszen nem felel meg annak a kitételnek, hogy „normálisan, szerethetően” viselkedjen. Persze, sok esetben pont a másik személy szeretetlen oldalába kezdünk beleszeretni abból az okból kifolyólag, hogy az önmagunknak mutat tükörképet arról, hogy saját sebzettségeink hol húzódnak meg. 
 
Az általam felvázolt „hatásos” terápiának szerintem abból az alapállásból kéne kiindulnia, hogy a kliens akkor is szeretve legyen, amikor éppen „nem normális” dolgokat művel. Ez a legnehezebb feladat. És szemben a való életbeli tapasztalatokkal a szakember ne vonja meg a szeretetét ezért, hanem cselekedeteivel tegye szerethetővé azokat a belső gyermeki sérültségről árulkodó vakfoltokat, amik miatt a páciens épp eleget szenved konfliktusai során. Mindezt kiegészítve, a szerződés filozófiai alapjának azt kellene magában foglalnia, hogy ilyen helyzetekben a segítő felelőssége legyen, hogy felismerje magában, ha valamiért már nem akarja szeretni a kezeltjét. (logikailag: hülyén viselkedik a kliens feltételhez kötöm a szeretetem felismerem ezt a feltételt és szeretem őt tovább) Így az ellenérzését objektívvé téve, különválasztva páciense személyétől a kapcsolatban való benntartással és hiteles példamutatással, kommunikációval fejezheti ki szeretetteljességét az irányába. Ezáltal tud változtatni a terápiára jelentkező bátor vállalkozónk is kötődési mintázatán. 
 
Véleményem szerint ez csak akkor működik, ha a terapeutából áradó szeretet őszinte és nem merül ki az „elfogadom a félelmét és bizonytalanságát” felszínes visszajelzéseiben. Ha a szeretet hamis, azt a sérültségéből kifolyólag nem mindig érzi a „beteg”, de ha rájön, akkor még komolyabb károkat tud okozni benne, mint amiket előzőleg magával hozott. Ennél még az is jobb, ha a segítő következetesen „nem szereti” a kliensét, csak rendes vele. Mindkét magatartásnál szükség van a szakember stabilitására, önismeretére és arra, hogy ne vegye magára a másik puttonyát. Így még érhet is valamit a lelki tréningezés. Meggyőződésem, hogy érdemes hallgatni arra a belső hangra, mely intuitíven megsúghatja, hogy tudjuk e szeretni a minket felkereső személyt, vagy sem és bár nem kell a kendőzetlen őszinteség eszközével élnünk, de, ha a válasz „nem”, talán érdemesebb elgondolkodni azon, hogy az óradíj bezsebelése helyett olyan valakihez irányítsuk át alanyunkat, aki ezt helyettünk hitelesebben meg tudja tenni. 
 
Merthogy elfogadni ideig-óráig el lehet valamit vagy valakit (van, hogy ez is elég), de ez nem mindig elegendő a gyógyuláshoz. Vannak, akik ennek az ellenkezőjére esküsznek. Motivációnk akkor lesz a másikkal való törődésre, ha a benne élő gyermek a bennünk rejlő szülő számára szimpatikus, kedves és valós indíttatást érzünk arra, hogy törődjünk vele. Az általam felvázolt „szuperterápiánál” nem a túlzott érzelmi bevonódásra célzok, mely során a segítő ugyanúgy kiönti a lelkét (ami ugyancsak hiba), hanem tudatosságra arra nézve, hogy megéléseink valósak e, vagy csupán csak jól hangzó mondatok, amik szakmai megfontolásokon alapszanak.
 
Ha már az elfogadást is említettem, térjünk át most erre a témakörre.A pszichológia iránt érdeklődők gyakran azonosítják a szeretetet az elfogadással. Holott a kettő élesen különbözik egymástól. Mint már írtam a szeretet egy cselekvő minőségű energia, mellyel tudatjuk a kitüntetett személlyel, hogy fontos számunkra, hogy közel érezzük magunkhoz és hajlandóak vagyunk érte tenni érdemben is valamit, úgyhogy bevállaljuk, hogy ebben sérülhetünk. Itt derül ki, hogy a szeretetet sosem az a személy értékelheti hitelesen, aki adja, hanem, aki kapja. 
 
Hogyan fejezhető ki a szeretet? Például szavakkal, érintésekkel, ajándékokkal, stb.. Egy terápiában egyértelmű, hogy nem fogdoshatjuk össze a klienst, de a szeretet kimutatásának még ezernyi más szalonképes módját alkalmazhatjuk (pl. őszinte empátiás visszajelzés, elismerés, stb.) 
 
Az elfogadás számomra mást jelent. Toleranciát, amiben segíthet mind a szülői nevelés, mind a későbbi élettapasztalatok. Toleranciát és szolidaritást azért, mert többé-kevésbé megismertük a saját és a körülöttünk lévők erényeit, gyarlóságait, készségeit és korlátait, és tiszteletben is tartjuk azokat. Azt gondolom, ha viszonylag jó önismerettel és emberismerettel bírunk, máshogy állunk azokhoz az élményekhez, amikkel találkozunk. Több türelemmel, alázattal, kevesebb ítélkezéssel és minősítéssel kezeljük őket. Ez is hathat építően másra nézve, de lényegesen kisebb az energetikai mélysége és az intenzitása, mint a szeretetnek és nem látható benne az a motiváció, tettrekészség sem, ami a szeretet esetében olyan meghatározó.
 
Mikor egy személy felismeri tökéletlenségét és megéli azt, hogy nincs szüksége se perfekcionizmusra, se maximalizmusra ahhoz, hogy boldog legyen, akkor sem a párjától, sem a gyerekétől nem fog többet követelni annál, mint amennyire az emberi természetéből fakadóan képes és hajlandó. Elfogadja őket olyanoknak, amilyenek. Embereknek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy semmit se követel. E követelés ilyenkor nem a gyermekek személyének értékét kérdőjelezi meg, hanem a bennük lévő potenciálokra igyekszik rámutatni, arra, hogy a fiatalok rájöjjenek, igen is felelősségük van abban, hogy konstruktív célokra használják energiáikat és tehetségforrásaikat. Ha emellett részesülnek szeretetben is, akkor megtanulják, hogy felnőttkorukban lényeges teljesíteni, de alkotásaik színvonala sosem cserélhető fel ltük jelentőségének súlyával. Joggal állíthatjuk, hogy tevékenykednek olyan szülők is, akik ezen okfejtés alapján nem szeretik a gyereküket, ugyanakkor elfogadják őket. Például ilyen a „fiút akartam, de sajnos lány lett, most már elfogadom a helyzetet, hozzuk ki belőle, amit lehet” tipikus forgatókönyve is, ami élethűen példázza ezt az ellentmondásosságot. 
 
Jómagam rengeteg embert elfogadok, viszont annál kevesebbet szeretek. Nem is lenne rá energiáim, hogy egyenlőségjelet tegyek a kettő közé. És tisztában vagyok azzal is, hogy ez fordítva is igaz. Elfogadni azt, hogy mindenkit nem szeretünk, segíthet abban, hogy azt is elfogadjuk: minket sem szeret mindenki. Még valamit a szeretetről. Szerintem egy szülő sosem szereti teljesen feltétel nélkül a gyerekét. Lehet, hogy odafigyelését nem köti visszajelzéshez, de teheti ezt azért is, mert tehetséges porontyot szült, akire büszke és elnéz neki néhány stiklit és kisiklást. Vagy kedveli a temperamentumát, mert azáltal közelebb érzi a lelkéhez a kis csibészt. Ez akkor most feltétlen vagy sem? E tény elfogadása rengeteg kényszertől és felesleges körtől szabadíthatja meg a nevelőket.
 
Popper Péter az előbbieket úgy fogalmazta meg, hogy szeretni nem kell, de rendesen viselkedni igen. Magyarul azért felelünk, hogy képesek legyünk elfogadással és toleranciával viszonyulni a minket körülvevő élővilág felé, az viszont nem kötelességünk, hogy szimpatikusnak, rokonszenvesnek, vagy imádnivalónak tartsunk valaki olyat, aki egyébként, ha megfeszülünk sem kelti bennünk ezeket az érzéseket. Az elfogadás és szeretet közötti kapcsolat valószínűleg abban áll, hogy az utóbbi magában foglalja az előbbit, nevezetesen a szeretet ritkán működik elfogadás nélkül, még az elfogadást lehet szeretet nélkül is gyakorolni. 
 
Emiatt érdemes felülvizsgálni, hogy milyen konkrét ok áll amögött, ha egy egyént nem tudunk elfogadni, mivel a történet nem egyszer inkább szól rólunk, mint őróla. Hasonlítunk rá valamiben? Fájdalmat okozott nekünk az illető? Olyasmit mutat meg, amit magunkban letiltunk, vagy letagadunk, vagy, amivel rendelkezni szeretnénk? Megfontolandó. 
 
Mindenkinek van egy szeretetképessége, hogy ezt mennyire magas fokon tudjuk űzni az egyéni, de sohasem feltétel nélküli. Aki ebből a szeretetképességből többet eltanul, annak könnyebb élete lesz. Nagyobb arányban tengődünk úgy, hogy szeretetképességünk borzasztó alacsony szinten működik, magányosnak, tehetetlennek érezzük magunkat. A „sikeres” (szándékosan sarkítok) emberek között például rengeteg olyat lehet látni, akik a maximális eredmény után kaparva küszködik végig egész pályafutásukat. Nekik akkor az elfogadással, vagy a szeretettel van problémájuk? Tulajdonképpen mindkettővel. Az elfogadással azért, mert nem bírnak leállni, nem érzékelik a pillanatot, amikor már túlzásba visznek valamit, nem veszik észre, hogy elérkeztek tűrőképességük határaihoz, másokhoz pedig gyakran ugyanígy viszonyulnak. A szeretettel meg azért, mert változatlanul az emberektől várják a pénzen, gigászi elismeréseken keresztül azt, amit más úton tudnának csak pótolni.
 
Mit lehet tenni akkor, ha mégis vágyunk egyfajta feltétel nélküli beteljesülésre? Ebben rengeteget segíthet a spiritualitás. Hogy éljek némi bibliai képpel, a sebeinkből fakadhatnak azok a források, amik elvezethetnek egy magasabb szintű spirituális csúcsélményhez. Ahhoz, hogy szerethetőnek éljük meg lelkünk olyan területeit is, ahol nem tartjuk magunkat szeretetreméltónak. Ez is lehet egy kiút, azonban e gondolat kifejtése már más vizek felé evezné csónakunkat. 
 
Zárásként mindehhez hozzá kell tennem azt, hogy ugyan segítő vagyok, de nem pszichoterapeuta, így meglátásaim szubjektív véleményalkotásoknak, meglátásoknak, nem pedig tankönyvi szintű kötelező érvénnyel bíró szabályoknak minősülnek. 
 
További párkereséssel kapcsolatos cikkeimért látogass el weboldalamra:
 
www.randidoctor.hu

A blogbejegyzést LÁZÁR GERGELY pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!


Hozzászólások:

Még nem érkezett hozzászólás a bejegyzéshez


Szólj hozzá:

KÉRDEZZEN TŐLÜNK