=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Kényes témák és sziszifuszi harcok az örökbefogadási folyamatban
Szabóné Erdős Gyöngyi
Szabóné Erdős Gyöngyi
- 2017. 03. 13. 14:27

macik.jpg

A testvérek szétválasztása

Az örökbefogadási folyamatba bekerülő testvérek, testvérsorok egyben tartása, a családból való kiemelésen és a többi traumatikus eseményeken és veszteségeken átvergődött, végre rendeződni látszó helyzetű gyermekek együttes örökbe adása szakmai alapszabály.

Legalább azt mentsük meg, ami menthető, ha csak egy mód van, maradjon meg legalább a testvérkapcsolat, ha már a többi vérségi viszonyokat nem sikerült helyreállítani, a gyermek haza gondozhatóságához alkalmassá tenni, és nem tudtuk a család (gyakran jóval korábbra datálhatóan megindult) szétesését feltartóztatni.

Saját jóérzésünk is azt diktálja, hogy lehetőség szerint maradjanak együtt a kicsik, ehhez az elvhez próbáljuk igazítani a tervezett tevékenységeket. Természetesen olyan kérelmezőket keresve az alkalmassági határozattal rendelkező örökbe fogadni szándékozók sorában, akik bejelentkezéskor éppen erre a feladatra vállalkoztak, vagy a korábban megadott vállalásuk közelít ehhez, és feltételezzük, hogy az elvi elgondolásaik a gyakorlati lehetőséggel szembesülve kissé hajlíthatók még a gyermekek igényeihez.

Mégis, mindig vannak, bár szerencsére ritkán, az általános megoldó kulcsra fittyet hányó esetek, akadnak a jól bevált módszereinkkel, s a fent említett hozzáállással nem rendezhető kivételek, amikor nyilvánvaló, hogy hiába várunk, mert megközelítőleg sincs olyan, de hasonló se a kérelmezők között, aki egyáltalán elgondolkozna a gyermekek együttes örökbefogadásán.

Egyszer csak elérkezünk arra a pontra, ahol bármilyen keménynek is tűnik az észrevétel, tovább nem hunyhatunk szemet afelett, hogy ezek a testvérek rongálják egymás esélyeit és itt nincs mire várni. A testvérek szétválasztásának a híre egy örökbefogadási folyamatban általában felzaklatja, és szinte elkerülhetetlenül megosztja azt, a szakmai közösséget, amelynek hatékony és együttes munkája kellene, hogy átvezessen a sikeres örökbefogadás felé. A felkavarodott helyzetbe a legtöbbször a kelleténél jóval többen vonódnak bele, a kompetencia határok elmosódnak, vagy figyelmen kívül kerülnek, és az álláspontok védelmére felsorakoztatott érvek kifejezetten zavarosak és kuszák lehetnek. A helyzet (legelőbb belső) tisztázásához nézzünk meg most alaposabban néhány ilyen „furcsa” felmerült érvet:

  • A testvérek azért nem választhatók szét így egy döntés alapján, mesterségesen, mert őket Isten testvérnek teremtette.

Valami fura érzékenység berzenkedik bennem, amikor ez az érv felmerül. Talán mert errefel legalább annyira kevés a tiszteletre méltóan vallásos szakember, mint maradandó emberi értékeket tisztelő, és követendő, keresztény életmódot folytató kliens. A lánctalpasan meggyőződésesek pedig kíméljenek. Egészen csendesen azért megjegyezném, hogy ha a teremtő elrendelései között kellett volna megtalálnom ezt a passzust, hogy minden testvérnek egyben van a helye, hát én nem leltem meg.

Kissé profánul hozzáfűzhetnénk azt is, hogy ha pedig ez csak a szándékai között volt, amik köztudottan kifürkészhetetlenek, hát tőlünk és az ügyeinktől teljesen függetlenül is nagyon érdekesen, de közel sem egységesen intézkedett az állítólag vágyott elvének a megvalósulásáról.
 
  • A testvérek semmilyen körülmények között nem választhatók szét.

Nem egy ritka gondolat. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy ez az az érv, ami egy a mai magyarországi gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó szakember szájából elhangozva alapvetően átgondolatlannak, durva szemforgatásnak, sőt álszentségnek tűnik. Hiszen nálunk és velünk akárhányszor előfordul itt benn, hogy a testvérsorból csak valamelyiket, csak a legnagyobbat, csak a nagyokat, csak a kicsiket, csak a magatartásproblémával küzdőt, csak a csecsemőt (tán akkor is, ha még szopott volna), vagy egyszerre csak egy gyermeket emelünk ki, illetve ehhez a folyamathoz asszisztálunk. Aztán esetleg, kis idő múlva kiemelünk még egyet, vagy többet, és elhelyezzük őket, nem feltétlenül humánus és nem igazán szociálisan érzékeny módon, inkább csak a gazdaságossági szempontok alapján, oda ahol van üres férőhely. Közben néha nem is titkoltan csodálkozunk azon, hogy, ha az egyik gyermeket ki kellett emelni egy családból, hogy lehet az, hogy a többieket meg nem.

Ezt követően pedig évek telhetnek el, amíg ezeknek a testvéreknek a kapcsolata rendeződik az esetenként több éves szeparáció után. Ha rendeződik, ha tényleg helyreáll bármikor is, ha végre, valamikor összekerülnek hosszabb időre és még nincsen túl késő ahhoz, hogy összeszokjanak és megismerjék egymást. Emlékszem, a szociális területre frissen érkezőként mennyire meglepett, mikor tapasztalt kollégáim arról beszélgettek, hogy az egyszer a testvérek sorából már kiemelt gyermek alig, vagy sehogy sem tud később, ugyanoda visszailleszkedni, mert „még az anyja is jobban csipkedi azt, akin nincs rajta a fészek szaga”.

Mind tudjuk, hogy mennyire rosszak a (már kozmetikázott) statisztikáink a testvérek kapcsolattartása ügyében, ha más a gondozási hely, és gyakran más.

Persze mondhatnánk, hogy itt a rendszerabúzust értük csak tetten, és nem az egyes szakemberek átgondolatlan tetteinek és döntéseinek a következményeit, de mindenkinek jobb lenne, ha nem álltatnánk magunkat ezzel. Attól, hogy nem szoktuk megkeresni, még vannak felelős emberek egy-egy ilyen döntés mögött.
 
  • Testvérnek lenni egyfajta sorsfeladat, közös a sorsuk, azért nem választhatók szét.

    A közös felmenők és a közös múlt miatt, esetleg a közös bekerüléssel alakult ki köztük egy sorsközösség és ebből az következik, hogy bármi történjék is velük, nekik együtt kell maradniuk, senki nem maradozhat le. Ez azért eléggé falsnak hangzik, nem?

    A súlyos egészségi problémákkal küzdő testvérek gyakran sokkal hamarabb (akár már születéskor) az intézményes ellátásba kerülnek a halmozottan hátrányos helyzetű családokból, és az esetek egy részében soha többé nincsen mód arra, hogy visszakerüljenek. Érdekes, hogy ebben, az éles döntési helyzetben általában mi mind jól tudjuk, hogy mi a gyermek egyéni érdeke. Az, hogy hozzájuthasson mindahhoz az ellátáshoz, amire az életben maradáshoz és az egészséges fejlődéshez valóban szüksége van. Ha viszont a gyermek szüksége nem ennyire súlyos, nem látványosan égető, akkor meg sem látjuk. Tehát csak akkor valóban érvényes érv a gyermek egyéni érdeke, ha az élete egy hajszálon múlik.

    Ha „csak” szép lassan elvesszük tőle egy jobb élet és egy boldogabb jövő lehetőségeit, amíg a többi testvérével egyberekesztve várja, hogy valahol majd csak lesz egy olyan szülőpár, aki azon túl, hogy nem egy, hanem két, három, négy, öt, vagy még annál is több gyermeket fogadna örökbe egyszerre. Ez a szándék valljuk be, önmagában is hatalmas és bizonytalan kimenetelű fejesugrás az ismeretlenbe, de ezek a szülők ráadásul még beteg gyermeket is felvállalnak a többi között. Ahogy én látom, ezek a gyermekek igen sokáig várhatnak majd, tapasztalatunk szerint belföldön sem a kisiskolás kort elérő gyermekek, sem a testvérsorok felvállalására nincsenek komolyan vehető jelentkezők.

    Persze szóba jöhet még nagy szerencsével a nemzetközi örökbefogadás, bár idősebb gyermekekért és testvérsorokért ott sincs tolongás, sőt az életkori kívánalmak egyre lejjebb tolódnak mindenhol.

    Ezek a lehetőségek is csak akkor élnek, ha a sorozatos csalódás, a hiábavaló várakozás és az elhelyezés egyéb anomáliái nem törik meg addig annyira a gyermek fejlődését, hogy az érzelmi labilitás és a legtöbbször egyre erősebben jelentkező elhanyagolódás mellett megjelenjenek rajta a testi-lelki fejlődés meglassulásának, megtorpanásának, vagy az elmaradásának a jegyei. Hiszen azt azért mind tudjuk, hogy „ha nincs kiért, nincs miért”, és az igazi szeretet kapcsolatok hiánya a múló évek alatt hatványozott nyomokat hagy.
     
  • A testvérek mindig összetartanak, jó testvérek, kitartanak egymás mellett.

    Akár ezt az érvet el is ismerhetnénk igaznak, ha nem ismernénk Káin és Ábel bibliai példáját felelevenítő testvérkapcsolatokat éppen úgy a szakellátáson belül, mint a gyermekvédelmi szakellátáson kívüli világ családi kapcsolataiban.

    Ne számolgassuk, de azért próbáljuk felidézni, hogy hányszor hallottuk már az éppen a nagykorúsága felé közelítő gondozottunk szájából, hogy ő aztán majd magához veszi a (még bent lévő) testvéreit. Mindjárt, rögtön, csak előbb gyorsan megvalósítja azokat a saját életfeladatait, amikkel momentán (és esetleg a nevelésben töltött évek miatt is) lemaradásban van. Vagyis ripsz-ropsz szakmát szerez, állást talál, biztos megélhetést, társat és lakást keres, megállapodik. Aztán pedig rendre végignézzük, ahogy a bent maradt kicsik hónapokig, évekig várják, hogy majd a felnőtt testvérük értük jön, hiszen megígérte.

    Persze azt is tudjuk, hogy ez a vállalás nem elvárható, hiszen még egy normál család átlagos körülményei között felnevelkedő testvér sorsát is alapjaiban megváltoztatja, esetleg megkeseríti, ha a szülők valamilyen okból kikerülnek a képből és kényszerűségből neki kell a helyükbe lépni. A tőlünk kikerülő fiatal felnőtt éppen elég nagy hátránnyal indul az életben a saját, családban nevelkedő kortársaihoz képest a nélkülözés, a munkanélküliség és a támasz nélküliség fenyegető gondjai között anélkül is, hogy eleget tenne olyan, a „szülőktől megörökölt” kötelezettségeknek, mint a saját testvérek felnevelése, a róluk való gondoskodás.
     
  • A testvérek mindig ott lesznek egymás számára, támaszkodhatnak egymásra

    Komolyan? Talán kivéve azt az esetet, ha valamelyik testi-lelki betegsége, eltérő viselkedése és mássága miatt esik kútba a másik jövője is. Mert akkor, amikor ez előttük világossá válik, már nem tudni, hogy marad-e hely a kapcsolatukban az esetleg, valahogy mégis szárba szökkent testvéri szeretetnek. A vádaskodás, a kitaszítottság és a gyűlölet viszont bizonyosan megjelenik majd. Pedig nem ők voltak abban a döntési helyzetben, ahol valaki azt az utat tartotta követendőnek, hogy ha egy gyermek nem kaphat új szülőket, hát akkor ne kapjon a többi sem.

    És vajon ez, kinek az érdekét szolgálta?

    A jogalkotó a Gyvt. módosítgatásaival többszörösen letette a voksát a vérségi, családi kapcsolatok egyben tartása mellett. Nem hiszem, hogy bárkinek el kellene mesélnem mennyi és miféle „bűnök” takargathatók el ügyesen az aktuálisan jogerős passzusokkal.

    A nevelőszülőnek, a gyermekotthonoknak valamiért egyáltalán nem érdeke azon hangoskodni, hogy a gyermek kifut az időből és rájuk öregszik. Sem azon, hogy az éppen csakhogy megvalósított kapcsolattartás leginkább a paródiája a valódi kapcsolatoknak. A szülő egy évben négyszer-ötször megtekinti egy idegen helyen, idegenek jelenlétében a saját, egyre idegenebbé váló gyermekét. Abban az egy órában párszor elismételve neki azokat az állításokat, amiket talán maga is nagyon szeretne még elhinni. Hogy lesz ez még jobb is, majd a következő albérletben, a következő házban, a következő faluban, a következő kapcsolatban, a következő évtizedben…

    A gyermekvédelmi gyámnak éppen úgy, sőt tán még inkább, mint a szakellátás többi dolgozójának egyszerűen nem érdeke, hogy a gyermek körül mozgásba hozza, mozgásban tartsa az örökbefogadás ügyintézésével foglalkozó apparátust. Sőt néha egyenesen úgy tűnik, hogy a gyám saját érdeke az, hogy a gyámoltja egy ugyanazon gondozási helyen maradva éveken át nyugton legyen, az se baj, ha nincs is kapcsolattartása, mert azzal, ugye csak a cirkusz van.

    A gyermek mindenek felett álló érdeke viszont megkívánja, hogy a nem működő vérségi kapcsolatról mielőbb kiderüljön, hogy nem működik, és így a gyermek az őt és fejlődését végképp elhanyagoló családról viszonylag kevés idő elteltével, viszonylag gyors és éles metszéssel leválasztható legyen. Azért, hogy a sebei gyorsabban és kevés nyommal behegedhessenek. Hátha a viszonylag jól begyógyult, szakszerűen és nem csonkoltan metszett részek még fiatal, és életerős hajtásként összeforrhatnának egy másik családfa, másik ágával, és esetleg ott magukhoz térve, termőre fordulnának. Még mindig azt hiszem, hogy ha egy kis hajtást is meg tudunk jó egészségben tartani és az egy idegen ágon befogan, az maga a csoda.

    Nem úgy, mint akit évekig, hol leszakítottak, hol visszalökdöstek egy megcsonkított, belső tartalmait, bizalmát és erejét elvesztett, kiszáradt kapcsolatba.

    És ha már ennél az analógiánál tartunk, ugyan ki mondhatná ki azt szilárd meggyőződéssel, hogy ha három hajtást lemetszettünk egy fáról, akkor mind a hármat ugyanakkor és pont ugyanarra a fára kell ráerőltetnünk, mert ez a legbiztosabb út az örökbefogadás sikerességéhez?


Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus

A blogbejegyzést Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!


Hozzászólások:

Még nem érkezett hozzászólás a bejegyzéshez


Szólj hozzá:

KÉRDEZZEN TŐLÜNK