=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Pszichológia: félünk tőle, de vonzó is Interjú Tari Annamáriával
CZECZ FRUZSINA
CZECZ FRUZSINA
- 2017. 03. 08. 14:04

timthumb (18).jpg

 Az internetes fórumokat böngészve többféle vélemény olvasható a pszichológiáról. Közgazdászok, jogászok vágyakozva írnak erről a területről, sokan szeretnék megismerni. Jellemző kijelentés, hogy „Emberekkel szeretnék foglalkozni, ezért érdekel a pszichológia.” Egy másik táborban inkább a félelem és a pszichológiától való tartózkodás jellemző. 

 Ha gimnáziumban, a felvételi előtt meghallották, hogy pszichológia szakra készülök, sok beszélgetőpartnerem rögtön kijelentette, hogy „Akkor keveset fogok beszélgetni veled” vagy: „Ajjaj, akkor vigyázok veled!” – pedig még csak tervezgettem a tanulmányaimat, és az sem volt biztos, hogy erre a szakra fogok járni. Miért alakulhatott ki ez a kettősség, és mi ez a misztérium, ami a pszichológia tudományát övezi? – Tari Annamáriával kerestük a válaszokat. 

Önnek mi a tapasztalata erről az előbb említett ellentétről? 

Ami a magyar jellegzetességeket illeti, fontos megemlítenünk, hogy a II. világháború után nálunk a hatvanas évekig ez egy elnyomott tudomány volt. Ebben az időben kezdtek megjelenni újra a tanszékek és a képzések, ilyen szempontból nem kevés lemaradásunk van a nyugat-európai országokhoz képest. Ez azért fontos, mert a társadalmi közbeszéd és megítélés, egy tudomány illeszkedése a hétköznapi kultúrába ettől is függ. Általában, ha a „pszichológusról” beszélünk, mindenki a klinikusokra gondol, és a misztérium is ezzel függ össze, nem pedig az általános lélektan érzékelési vizsgálataival. Valószínűleg nem mindenki tudja, hogy egy pszichológus a saját személyiségével és a szaktudásával dolgozik. Nem lehet tehát egyenlőségjelet tenni aközé, hogy valaki jól tud beszélgetni, és könnyen megnyílnak neki az emberek, vagy olyan pszichoterápiás kezelést tud végezni, hogy aminek hatására valakinek fejlődik az önismerete vagy tünetmentessé válik. 

Amivel találkozni szoktam – például kórházban, különösen nehezebb osztályokon – , hogy a pszichológus mintha a pappal lenne ekvivalens, akinek valaki meggyónja a titkait, és önmagában ez a ventiláció [szembenézés a negatív érzésekkel, a problémák kiadása, a szó eredeti jelentését megtartva valóban egyfajta „szellőztetés”] az, ami hasznos. Ismerjük azt a fajta vélekedést is, ami arról szól, hogy a pszichológus olyan idegen, aki kíváncsi, és akinek nem mondja el az illető a titkait, hiszen nem is ismeri őt a pszichológus.

Létezik egy olyan fajta hozzáállás, ahol a pszichológus tulajdonképpen hályogkovács, semmi különöset nem csinál. Eszerint munkánk abból állna, hogy ücsörgünk egy széken, és úgy csinálunk, mintha beszélgetnénk. A valóság pedig teljesen más! A klinikai pszichológus sokszor évekig is (különösen a hosszú terápiákban) dolgozik a  páciensével, komoly munkát végez, tudományos alapokon gondolkozik és nem „beszélgetőpartner”.

Az érzékelhető asszociációk sokszor tehát negatívabbak, mint pozitívak. Ennek fő oka az lehet, hogy az emberek semmitől nem félnek annyira, mint attól a tudattalan lelki tartalomtól, vagy éppen önmaguk előtt is eltitkolt tudatos lelki tartalomtól, ami valójában a személyiségüknek a része. Egy ember leginkább akkor szokott pánikba esni attól, hogy mi fog kijönni a száján, vagy mit fognak neki mondani, ha felkérik arra, hogy próbáljon meg őszintén beszélni önmagáról. Ez egy általános félelem volt mindig is. A fogyasztói társadalom utóbbi 5-10 évében még inkább azt látjuk, hogy az embereknek nem érdeke az őszinteség, egy jól vezérelt és az érdekeket szem előtt tartó társadalmi elvárás van jelen. Ez nem annak kedvez, hogy valaki nyílt legyen és úgy kommunikáljon, hogy annak érzelmi tartalma is legyen. 

Ha megnézzük tehát, hogy mi minden adja össze ezeket a negatív asszociációkat, egyáltalán nem kell meglepődnünk, hogy a pszichológia első megközelítése pont az ijesztő mivolta miatt negatív. Az okok másik fele egy érdekes dolog, ami azzal a jelenséggel függ össze, amit én „passzív csodaváró attitűdnek” hívok. Ez például a női magazinok tanácsadó rovataiban szokott megjelenni, amikor valaki néhány jól formázott mondatban leírja az életét, majd vár egy-két mondatot, ami eligazítja, és megoldást nyújt a problémáira. Ekkor azt látjuk, hogy a pszichológiáról alkotott összes fantázia be lett zsúfolva egy viszonylag egyszerű elvárásba, ami úgy hangzik, hogy: „Ha ő tudja a választ, akkor mondja meg!” Így a segítségnyújtás valójában nem működik, a feltáró terápiákban különösen látjuk, hogy nem. Érdekes, hogy ez a fajta, értelmi eszközöket mozgató, ám egy perces instant segítség mégis egyre inkább népszerű. 

Ez nyilvánvalóan kapcsolódik ahhoz, hogy az emberek fáradtak, ingerlékenyek, agyonhajszoltak és  szeretnék könnyen, gyorsan megoldani a helyzetüket. Szorosan összefügg azzal is – és ez a még nehezebben kibontható vonal –, hogy számolni kell az alternatív ágazatokkal (parapszichológia, ezotéria), amik próbálnak rivalizálni a pszichológia klinikai ágával. A tudomány az tudomány, ami nem tudomány, az nem tudomány, ennek ellenére az átlagember szemében ez a sok terület olykor összefolyik. A parapszichológiai ágak azt ígérik, hogy semmi különöset nem kell csinálni, csak figyelmesen ülni egy széken, és mindjárt elhangzik az oraculum [nagy bölcsesség, jóslat]. Így nem kell csodálkozni azon, hogy valaki ezt várja el máshol is, azt a lehetőséget keresi, ahol szinte gyermeki pozícióban felkarolják. A pszichoterápiás kezelés ehhez képest fárasztó, olykor elkedvetlenítő, közös munka a terapeutával. Meg kell dolgozni a felismerésekért, a változásért. 

Úgy tapasztalom, hogy sokan abban is kételkednek, hogy tudomány-e egyáltalán a pszichológia…. Annak ellenére, hogy ilyen néven hivatalosan csupán 130 éve létezik egy terület, a gyökerek több ezer évre nyúlnak vissza. Annak ellenére, hogy általános vélekedés a félelem a pszichológiával kapcsolatban, az internetes kereső magyar nyelven közel 3 millió, angolul 111 millió, videomegosztókon több ezer találatot ad ki a „pszichológia” címszóra. Próbáljuk megismerni, és mindig egyre közelebb férkőzni hozzá, mert így kevésbé kell tartani tőle? 

Hasonló a helyzet, mint az átlagember és a fogorvos esete. Panasz nélkül nem ellenőrizteti valaki a fogait, de ha már óriásira dagadt az arca valamilyen gyulladás miatt, akkor elmegy a rendelőbe. Addig nincs baj, amíg valaki úgy éli az életét, hogy csupán darálja a napjait és különösebben sosem foglalkozik azzal, hogy hogy van. Nem szán egy héten pár percet sem arra, hogy végiggondolja, hogyan él, hogyan érzi magát a bőrében, „csak” él. Amikor ezt megszakítja egy jelentős esemény, tragédia, szorongás, és kiderül, hogy jelentkezett valamilyen pszichés tünet, akkor kerül fókuszba a segítségkeresés. Ilyenkor látjuk, hogy ha akad egy szó, vagy kifejezés (például a szorongás, pánik érzés), amibe bele tudnak „kapaszkodni” az emberek, akkor azt általában azonnal megpróbálják felkutatni. Erre jó az internet, de akár a szomszédasszonnyal történő beszélgetés is. Ez a legkisebb, elzárt közösségekben is így működik. A kíváncsiság mindig azzal párosul, hogy az illető érintett lett-e vagy sem. 

Amikor interneten cikket írok, akkor azt az elszomorító tényt tapasztalom, hogy az értelmiséginek számító olvasó is akkor kattint egy címre, ha az „üt”. Mégpedig akkor üt, ha szexualitással, elmebetegséggel, vagy agresszióval kapcsolatos dologról szól. Ha csak egyszerű lelki működést ír le, az keveseket érdekel, a szofisztikált megfogalmazás pedig még kevesebbeket vonz. Ilyen szempontból hígulás érzékelhető. Az embereket a pszichológia az érintettség okán vagy az általános kíváncsiság miatt érinti. Ugyanez megfigyelhető a Tv-ben is: az ingerküszöb borzasztóan magasra került, már csak a kirívó dolgokra figyelünk. 
Ez nagyon igaz. Egy depresszióról, étkezési zavarról szóló írás 10 000 kattintást jelent, a szex nélküli párkapcsolat esetében ez az arány 27 000 látogatás. Pedig a pszichológiai kultúra is csak akkor fejlődik, ha az emberek tájékozódnak, olvasnak és nem a szenzációt keresik, amiben átélhetik a borzongást, a sajnálatot vagy azt: „hál isten, nekem nincs ilyen bajom”.

Ezek szerint a számok nagysága az érintettséget is jelzi…. Én is úgy vélem, hogy az olvasói érdeklődést ilyen szempontból is értelmezni kell.
Tudjuk, hogy a fogyasztó társadalom negatív hatással van a személyiség működésén belül (vagyis az életben) bizonyos területekre és érzelmekre. A profitorientált működés nem egyeztethető mindig össze azzal, hogy az emberek nyugodt és érzelmileg kiegyensúlyozott életet éljenek. Az élet sebessége megnőtt, sokakat a rutin hajt, így az embereknek a napi mókuskerékben egyre nagyobb inger kell, amire odakapják a fejüket, a hívószavak is egyre keményebbek. 

Említette, hogy 60-as években kezdődött a pszichológia útja Magyarországon. Azóta eltelt 50 év, Ön szerint milyen változások történtek a szemléletben? 

A világ változásával a tudományok is változnak. Fejlődés jön létre a technológiában, és társadalmilag, a pszichológia is halad előre. Ma már sokkal több ága van, több helyen van képzés, sok helyen be lehet iratkozni. Régen 25-szörös túljelentkezéssel kellett számolni ezen a szakon, nagyon nehéz volt bekerülni. A változás egyfajta területgyarapodást jelent és tudományosság tartalmában is növekedés fedezhető fel. Ma a klinikai pszichológusok figyelemmel kísérik, hogy milyen eredmények születnek a neurológiában, élettanban, biokémiában, sok esetben vannak közös kutatások. Az egészségügy mellett a pszichológia jelen van már a munka világában, a pénzügy és a média területén is. A munkalélektan, a tréningek, mint tanulási formák, csoportos tevékenységek, nagyon hasznosak lehetnek. Dinamikus a fejlődés, ehhez egyre többet kell tanulnia és érdeklődnie annak, aki most pszichológusként dolgozik. 

Emlékszik-e olyan meglepő helyzetekre, ami megtörtént Önnel azért, mert pszichológusként, ráadásul ismert pszichológusként dolgozik? 

A választ és az interjú folytatását jövő héten olvashatják

A blogbejegyzést CZECZ FRUZSINA pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!


Hozzászólások:

Még nem érkezett hozzászólás a bejegyzéshez


Szólj hozzá:

KÉRDEZZEN TŐLÜNK