=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Nem agresszív, nem is passzív: ki az? Az asszertív!
CZECZ FRUZSINA
CZECZ FRUZSINA
- 2017. 03. 08. 14:56

timthumb (58).jpg

 Az asszertivitásról már számos könyv megjelent, és a legtöbb tréningcég kínálatában is ott van ez a fogalom. Ennek ellenére még mindig idegenül cseng, és nem használjuk elégszer ezt a technikát. Mit jelent pontosan, és hogyan javíthatjuk az asszertív magatartással a kommunikációnkat?

 A szó eredete a latin nyelvben keresendő: az »assere« azt jelenti, jogot formálni valamire, kijelenteni, megerősíteni. Ebben benne is rejlik a lényeg, hiszen az asszertivitás pontosan arról szól, hogy kiállunk saját magunkért, kifejezzük az érzéseinket, de mindeközben nem bántunk meg senkit. Az asszertivitás ellentétje a passzivitás és az agresszivitás, tehát behódolás vagy éppen támadás nélkül kommunikálunk. 

A mindennapi kapcsolatainkban sokszor minősítünk, a „Te valamilyen vagy” mintára fűzzük fel a mondatokat. Ezzel ráakasztunk a másikra egy jelzőt és könnyen meg is sérthetjük a beszélgetőpartnerünket, de egy biztos: nem oldjuk meg a feszült helyzetet. A minősítésen kívül a konfliktusok oka lehet még az általánosítás és a nem egyértelmű kifejezések használata. A gondolatolvasást hagyjuk meg a mágusoknak; barátunktól, párunktól, szüleinktől, munkatársainktól ezt nem várhatjuk el. 

Az asszertivitás kulcsa az egyszerű és pontos közlés, a konkrét kérés, a tisztelet, és a szabadság. Egy beszélgetés során mindkét félnek joga van a visszautasításhoz, nyugodtan válaszolhat igennel és nemmel is egy kérésre. A többiek nem azért vannak, hogy minket kiszolgáljanak, de mi sem ezért létezünk! 

Ahhoz, hogy mindezt elérjük, az E/2 (Te, Ön) megfogalmazás helyett az E/1 (én)-t használjuk! Ha a saját érzéseinket fejezzük ki, máris egyértelműek vagyunk. Egy valós példán ezt könnyen át is tekinthetjük. A rövid és hétköznapi történet szereplői egy középiskolai osztályfőnök és egy diák (nevezzük Sárinak). A tanárnő, akinek számos adminisztrációs kötelezettsége is van, már több hete várt Sáritól egy tankönyvtámogatással kapcsolatos igazolást. A tanuló ezt minden nap elfelejtette bevinni az iskolába. Az osztályfőnök ahelyett, hogy leszidta volna (Pl.: Hogy lehetsz ilyen szétszórt, hányszor kérjelek még meg?) csak annyit mondott: „Ez nekem már nagyon kellemetlen. Kérlek, hogy Te intézd el a pótlást egyedül!” Láthatjuk, hogy nem minősítette a lányt, beszámolt a saját érzéseiről és egyértelmű kérést fogalmazott meg. Én-üzenetnek is nevezzük az E/1-ben fogalmazott mondatokat, az a cél, hogy minél több ilyen csempésszünk a kommunikációba. 

Ha szóbeli kifejezésekről szó esett, itt a helye a testbeszéd jelzéseinek is. Az asszertív testtartás jellemzői: nyitott állás, a kezek lazán lógnak oldalt, vagy az ölben pihennek ülés közben, szemkontaktusnál a tekintet se nem kihívó, se nem félénk. 
Az asszertivitást tanulnunk kell, pedig ez lenne a természetes, alapvető kommunikációs forma. Már kis korunktól kezdve agresszivitásra vagy passzivitásra buzdítanak minket: 

„Ne hagyd magad, fiam!” vagy „Okos enged, szamár szenved, add oda a kislánynak a homokozó lapátot!” 
A nevelésben és a környezetünkben is ehhez hasonló mintákat látunk, nem csoda, hogy a két véglet közül kiválasztjuk valamelyiket. Felnőttként azonban - amikor már a homokozó lapátnál nagyobb a beszélgetések tétje -, érdemes áttérni az arany középútra, az asszertív kommunikációra. 

A cikk forrásai: 
•    Sue Bishop: Asszertivitás. Manager Könyvkiadó, Budapest, 2008
•    Lelki Titkaink Mentálhigiénés Stúdió: Mindennapi asszertivitás. Asszertív praktikák

 

A blogbejegyzést CZECZ FRUZSINA pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK