=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

A pszichológus válaszol


Végleg elveszítette a zsák a foltját?
2017. december 1., Péntek 21:38 -

Tisztelt Pszichológus! Szeretnék egy kívülállótól véleményt és választ kapni az alábbi nem túl egyszerű élethelyzetemre. Egy vidéki nagyvárosban élő, 43 éves nő, egy majdnem felnőtt lánnyal és férjjel ellátva. 2010-ben a férjem elköltözött tőlünk, pszichés problémák is gyötörték, a családi élet kötelékeit nem bírta. Nem váltunk el. Maradtam a 10 éves lányommal. A férjem rendszeresen látogatta a lányunkat, kellő távolságból tiszteltük egymást. Egy zenekar kapcsán egy rajongói baráti csoport jött létre. Ebben a jeles társaságban tűnt fel egy budapesti fiatalember, aki velem egykorú, elvált, a fia annyi idős, mint a lányom, így közös téma akadt bőven, beszélgettünk, sokat viccelődtünk. Szimpatikus helyes fiú, amolyan galamblelkű, volt aki „nyálasnak” vélte, de bennem egy nagyon pozitívan kép alakult ki róla. A közösségi oldalon szinte naponta váltottuk a leveleket, naplószerűen kivel mi történt, mi a véleménye stb., színt hozott a szürke hétköznapokba. Lassan haladtunk, de nagyon sokat tudtunk a másikról. Munkám kapcsán több napot Budapesten töltöttem és találkát beszéltünk meg. Gellérthegy, séta, nagy nevetések, sztorizgatások, egy-egy ölelés. Felvetette, hogy együnk nála valami gyors vacsorát. Nem volt se ellenvetésem, tudtam, hogy rendkívül jól nevelt úriember és csak addig fog elmenni, ameddig én engedem. De már akkor megdobbant a szívem. Közel kerültünk egymáshoz, a levegőben volt, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Másnap ismét találkoztunk, innentől egyértelművé vált, hogy a kapcsolatunk már nem szimpla levelezős haverság. A lelkem sok éve „meghalt” de ez a fiú megtörte a jeget, fülig szerelmes lettem belé. Érzésem szerint ő akkor még csak „bejöttem nála” szintig jutott. A köztünk lévő 124 km és a gyermekeink általi kötelezettségeinknek való megfelelés nem táplálta a kapcsolat egyről-kettőre alakulását. Egyikünk sem volt jó fizetéssel megáldva, így az utazás költségét némi nadrágszíj behúzással kellett kigazdálkodni. A levelezés és a telefonálás mindennapos rutinná nőtte ki magát. Az együtt eltöltött órák, ritkán napok, kivétel nélkül tartalmasra sikeredtek, erőt és feltöltődést adtak, minden percét élveztük és kihasználtuk. Kedves volt, figyelmes, türelmes és emberi. Így múlt el az életünkből két és fél év. Nem egyeztünk meg semmiben, nem tűzünk ki célt. Talán itt követtük el az első hibát. Igaz néha beszélgettünk a jövőről, pl. hogy ő még nagyon szeretne családot, gyereket és ettől én sem zárkóztam el, én is vágytam rá, de a beszélgetéseket tényleges tett soha nem követte. A fővárosba költözés is régóta terítéken volt nálam, de a lányom ettől eléggé ódzkodott, amolyan nehéz kiskamaszkorát élte. Én még mindig férjnél voltam, de nem ez volt a fő kerékkötője a kapcsolatunknak. Éreztem, hogy szeret, mondta is, de megesett, hogy 6 hétig nem láttuk egymást, aztán már több mint két hónapig se. Egy idő után már nem panaszkodtam, nem akartam elrontani azt a kis időt is, ami nekünk jutott. A férjem felvetette a visszaköltözés lehetőségét. Első gondolat, hogy nem! Akkor voltam pont 40 éves, a lányom újdonsült gimnazista, ott lebegtem egy párkapcsolatban, de talaj nem volt a lábam alatt. Idejét éreztem annak, hogy jó lenne normálisan élni, családban. Nem tagadom, érveim az anyagiakhoz is köthetőek voltak két keresetből tisztesebben tudom nevelni a lányomat, mint egy fizetésből. Végül igent mondtam. Nem fűztem nagy reményeket, az újrakezdéshez, a bizalom, szerelem már rég a múlté volt. Barátommal a döntésemet telefonon közöltem. Tudtam, hogy csalódott lesz, de hogy a hír hallatán összeroskad arra nem számítottam. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen mély érzései vannak irányomba. A szellemet már nem tudtam visszahívni a palackba. Az ismeretségünk egész ideje alatt soha nem veszekedtünk, vitatkoztunk és még egy tisztességes nézeteltérés sem terhelte a viszonyunkat. Ha elcsépelt, de pontos hasonlatot akarok „akkor úgy voltunk, mint a borsó meg a héja”. Szinte betege lett a kialakult helyzetnek, meg én is, de tartottam magamat és benne is a lelket. Felajánlotta, hogy megvárja, amíg a lányom fenő. Ezt nem fogadhattam el, 4 év olyan sok időnek tűnt akkor és annyira önzőnek éreztem volna ezt a kérést. Bíztattam, ha még családot szeretne, keressen ehhez megfelelő alanyt, ez nem volt valami őszinte, mert a lelkem mélyén kicsit bíztam benne, hogy pár év és én lehetek a befutó. Hetente beszéltünk, leveleztünk. Ugyanúgy tudtunk mindent a másikról, mint azelőtt. Folyton bizonygatta az irántam érzett szerelmét, nagyon mély és érzelmes leveleket írt. Én meg hárítottam. Időnként találkoztunk, ha éppen a fővárosban volt dolgom. Vártam is ezeket az alkalmakat, de ugyanakkor féltem is tőle, mert nem tudtam jól kezelni a helyzetet, a szeretete sokat jelentett és jól esett. Ambivalens érzések alakultak ki bennem. Itthon csendesen, de nagyon ridegen éltünk egymás mellett, gyakorlatilag lakótársak lettünk. Onnan kaptam a „jaj de szeretlek”-et, innen meg a feladatokat, mert minden ügyes-bajos dolog rám hárult. Egy találkozás ismét megdobogtatta a szívemet, de nem mertem bevallani, mert nem tudtam milyen hatást vált ki az akkorra már erősen sérült lelkéből. Némi gondolkodás után erőt vettem magamon és döntöttem: felhívom, találkozunk és színt vallok, de egy barátnőm, aki közös ismerősünk is egyben, említette, hogy találkozott Szerelmemmel, egy fiatal lánnyal volt, akit két napja ismert meg és szerelem volt az első látásra. Aztán pár nap múlva telefonáltam és örömmel újságolta, hogy milyen szerelmes, milyen bizalmi viszony alakult ki közöttük ilyen rövid idő alatt, a lány fiatal és szép. Kiszűrtem a fogaim között egy „jaj de örülök”-öt de mintha szíven szúrtak volna. Aztán levélváltások és telefonálások során megvallottam őszinte érzéseimet, de már másként reagált. A beismeréstől megdöbbent és sajnálkozott, hogy elkéstem. Többször is bizonygatta, hogy a történtek ellenére örökké a szívében leszek, fontos vagyok és maradok is és soha nem akarna nekem semmi rosszat. Megköszönte, hogy pátyolgattam a sebeit és továbbra is kedvel, de tehetetlennek érzi magát. Továbbra is írtunk, beszéltünk, de ez a lány beköltözött a szívébe és villámcsapásként beleszeretett első látásra. Így ment egészen addig, amíg a lány egy üzenetet meg nem talált a telefonban (ebben az egy-két hónapos bizalmi kapcsolatban). Sérelmezte és kérte, hogy azonnal szakítsuk meg mindennemű érintkezést. Ettől kezdve ritkultak az értekezések. Majd a lány ismét elcsípett valami üzenetváltást. Ekkor már követelte és megeskette rá, hogy teljesen meg kell szakítania velem mindent. Ezúttal komolyan vette az adott szót, minden szálat elvágott köztünk egyik napról a másikra. Kérte, hogy ne írjak, ne hívjam, mert ha megszegi az ígéretét lelkiismeret furdalást okoz, és ha kiderül a boldogsága is kockán forog, csak baja származik mindebből. Zárásként közölte, hogy nem fog reagálni semmire. A lelkiismerettel és érzelmekkel vívott nehéz évek, a boldogtalan házasság, az elveszített barát és szerelem, a gyermekem felnőtté válása, munkahelyi gondjaim szinte egy időben szakadtak rám, súlyos depressziót eredményezve. Szakemberhez fordultam. A gyógyszerek ellenére maradt a gyötrődés, állandó síráskényszer, kilátástalanság. Értéktelen csődtömegnek érzem magam. Kérdésem: Ez nem szimplán egy szerelem, egy kapcsolat volt, hanem egy nagyon értékes barátság is. Mindent tudtunk a másikról, öt évig jelen voltunk a másik életében, közösen meg is fogalmaztuk, hogy lelki társnak tartjuk egymást. Ez tényleg nem hiányzik egy magát érző embernek valló illetőnek? Hogyan lehet feldolgozni a történteket, főleg ahogy történtek? Létezik, hogy tervezett beismerő beszélgetés előtt egy héttel még belém volt szerelmes, majd hirtelen első látásra beleszeret valakibe és mindent 180 fokkal „megfordít” ? Bármit megadott volna azért, hogy megkaphassa Álmai asszonyát, ahogy ő hívott. Most mindent megtesz, hogy elkerülje nagy ívben a mára már rémálmai asszonyává avanzsálódott személyt. Milyen indíttatásból hoz valaki ilyen döntést?


Kérdezzen tőlünk

KÉRDEZZEN TŐLÜNK