=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

„Rossz családba születtem.” - A családon belüli erőszakról
HÓDI ADRIENN DÓRA
HÓDI ADRIENN DÓRA
- 2017. 03. 09. 12:50

agreen.jpg

 Egy jelenség, amelyről nap mint nap hallani a híradóban, amelyet így, vagy úgy, hallomásból vagy tapasztalatból, de mindenki ismer. Egy jelenség, amely behálózza és megkeseríti társadalmunk életét: a családon belüli erőszak.

 Családon belüli erőszak mindig is létezett, ám az 1970-es évekig mindenki úgy gondolta, hogy ami az otthon falain belül történik, az magánügy. A 70-es években aztán – nagy valószínűséggel a feminizmus visszhangjának köszönhetően – kutatásokba fogtak a témát illetően, felméréseket készítettek, elemzéseket írtak, és a jelenség, amely oly sok család mindennapjainak állandósult része volt, többé nem maradt meg a privátszféra rejtekében.

Mielőtt azonban mélységekbe menően nekifognék a téma boncolgatásának, jobb tisztázni, hogy mit is értünk családon belüli erőszak alatt, kik a lehetséges résztvevői, és milyen típusai vannak. A pszichológia a családon belüli erőszaknak – a résztvevők személye szerint – három alapvető típusát különbözteti meg: a házas-vagy élettársak közötti, a gyermek elleni, valamint a család valamely idős - részben vagy teljesen magatehetetlen - tagja ellen irányuló erőszakot. Az erőszak szó hallatán sokan a fizikai bántalmazásra asszociálnak, fontos azonban leszögezni, hogy a lelki terror, a szexuális erőszak és az elhanyagolás éppúgy ide sorolható.

A fizikai erőszak tünetei annyira nyilvánvalóak, hogy azt gondolhatnánk, mi sem könnyebb, mint a tettlegesség megállapítása. Valójában viszont még a szakmabeliek közt is megoszlik a vélemény arra vonatkozólag, hogy mi tartozik a fizikai erőszak kategóriájába, és mi nem. Andrew Klein amerikai pszichológus szerint „a családon belüli erőszak… nem az, amikor az emberek kölcsönösen egymásnak esnek, és lökdösik, pofozzák, csipkedik egymást. A családon belüli erőszak olyan viselkedés, melynek során törnek a csontok, és az emberek kórházba, vagy éppen a hullaházba kerülnek.” Ranschburg Jenő nem ért egyet ezzel az állítással, ő úgy gondolja, hogy a szándékosan okozott testi fájdalom mindenféleképpen fizikai erőszaknak minősül, akkor is, ha épp nem igényel orvosi beavatkozást. Gondoljunk csak bele! Ha egy családfő minden este részegen megy haza, és ittas állapotában rendszeresen lekever egy-két pofont a feleségének és a gyermekeinek, az fizikai bántalmazásnak minősül vagy sem? És ha az anya néha ad egy maflást a fiának, amiért az bántotta a szomszéd kutyáját? Ez csak a következetes nevelés része lenne? Ranschburg Jenő és szerény véleményem szerint nem. De mindenki foglaljon állást saját belátása szerint.

A fizikai erőszak mértékét és jellegét megkülönböztethetjük aszerint, hogy vertikális vagy horizontális családban van-e jelen. A vertikális családok legfontosabb jellemzője az, hogy a belső szerkezet függőleges elrendezésű, vagyis a család életét az alá-és fölérendeltségi viszonyok határozzák meg. Ezekben a családokban az alacsonyabb rangú fél mindig engedelmességgel tartozik a magasabb rangú félnek, még akkor is, ha minden porcikájával a parancs végrehajtása ellen van. A családfő dominanciáját a kényszer és az erőszak rendszeres alkalmazása biztosítja, amely az alárendelt felekben félelmet vált ki. Ezzel szemben a horizontális, demokratikusan szerveződő családokban minden fél egyenlő, a döntések pedig közösen születnek. Hazugság lenne azt állítani, hogy ezekben a családokban nem találkozunk erőszakkal, viszont az is biztos, hogy sokkal kevésbé elfajult formában, mint a vertikális famíliáknál. Legfeljebb veszekedések, indulatos szóváltások, kisebb verekedések fordulhatnak csak elő.

Most pedig vizsgáljuk meg közelebbről, hogy mi is tartozik a pszichológiai erőszak körébe! Ez már egy kevésbé jól körülhatárolható jelenség, ugyanis sokszor maguk az áldozatok sem tudják pontosan megmondani, mi az, ami szenvedést okoz számukra, és mi az, ami nem. A határok gyakran elmosódnak a még éppen, hogy bántó, és a lelki sérelmet már nem okozó viselkedés között. A pszichológiai erőszak legelterjedtebb módszerei közé sorolható a sértegetés és az elutasítás. Házastársak között gyakori a szexuális teljesítmény becsmérlése és ebből fakadóan a testi közeledés elutasítása, míg a gyerekekkel szemben a „Jaj, de ügyetlen vagy!”, „Már megint rossz jegyet hoztál!”, „Semmire se vagy jó!”, „Bánom, hogy megszülettél!” kifejezések használata fordul elő sokszor. 

A lelki terror másik megnyilvánulási módja lehet a mellőzés vagy lekezelés, amely olyan nagymértékben csorbítja az áldozat önértékelését, hogy attól egy idő után teljesen feleslegesnek érzi magát. Hadd példázzam ezt egy történettel, amely Ranschburg Jenő tollából származik: „A második osztályos Laci szüleinél jártam családlátogatáson – meséli a pedagógus. - Kértem a gyereket, hogy hozzon nekem egy pohár vizet, és döbbenten tapasztaltam, hogy az anyuka ugrik fel és szalad a konyhába. Amikor megkérdeztem, miért nem engedi, hogy a gyerek hozza a vizet, anyuka csak legyintett. Ugyan – mondta -, ez a gyerek annyira ügyetlen! Amihez hozzányúl, azonnal tönkremegy, vagy összetörik. – Az érdekes az – gondolkodott el a tanítónő -, hogy Lacika tényleg nagyon ügyetlen. Csak azt nem tudom: azért nem engedik semmihez hozzányúlni, mert ügyetlen, vagy azért ügyetlen, mert nem engedik semmihez hozzányúlni?”

Láthatjuk tehát, hogy milyen súlyos sérelmeket okozhat a lelki terrorizálás. Azonban nemcsak ez tud életre szóló nyomokat hagyni, hanem a szexuális erőszak is. Ennek elkövetője szinte kizárólag férfi - vagy az apa, vagy az idősebb fiútestvér -, áldozata pedig az asszony vagy a gyermek. A TÁRKI 1999-ben végzett, Tóth Olga által jegyzett kutatása alapján a nők 7,6 százalékánál volt rá példa, hogy férje akarata ellenére kényszerítette a házaséletre. Az idézett felmérésben a nők 8 százaléka jelezte, hogy gyermekként szexuálisan zaklatták. Az elkövető 21 százalékban a vér szerinti apa, 11 százalékban a nevelőapa volt. Arról, hogy hány kisfiú esett szexuális erőszak áldozatául, nem esik szó az említett kutatásban, külföldi felmérésekből azonban az derül ki, hogy a gyermekáldozatok egy ötöde fiú.

Végül pedig szót kell ejtenünk a családon belüli erőszak negyedik típusáról, az elhanyagolásról. Az elhanyagolás a gyermek vagy a családban élő idős, magatehetetlen személy gondozásának elmulasztását jelenti. Ez megnyilvánulhat mind fizikai, mind emocionális formában. Előbbihez a testi-egészségügyi szükségletek kielégítésének, például a táplálásnak, fürdetésnek, öltöztetésnek, gyógyszerekkel való ellátásnak az elmulasztása tartozik, míg utóbbihoz a lelki törődés hiánya. Az erőszak ezen formája gyakran fordul elő alkohol-illetve kábítószerfüggő szülőknél, akik a pszichoaktív szertől való addikció befolyása miatt „elfeledkeznek” azokról a családtagjaikról, akik iránt felelősséggel tartoznak.

A családon belüli erőszak különböző típusainak ismertetése után fontosnak tartom megvizsgálni, hogy mi húzódik a jelenség hátterében. Egyes biológiai elméletek az agresszív viselkedést genetikai, szervi okokra vezetik vissza. A kutatók szoros kapcsolatot fedeztek fel az idegi károsodást elszenvedett férfiak és a házastársak közötti erőszakos viselkedés között. A vizsgált férfiak döntő többségének ugyanis csökkent az önuralma és a kommunikációs készsége, ezért hajlamossá váltak családtagjaik bántalmazására. Ezzel ellentétben a pszichopatológiai megközelítés a lelki sérülésekre, gyermekkorban elszenvedett traumákra, Borderline személyiségzavarra és más pszichológiai rendellenességekre vezeti vissza az erőszakos viselkedés okait. A traumás kötődés elmélete arra ad magyarázatot, hogy miért marad a bántalmazott nő a számára hátrányos kapcsolatban. 

Az ún. Stockholm-szindróma szerint ugyanis az áldozat viselkedését a közös, válságos szituációban kialakuló szoros érzelmi függés motiválja. A családi szisztéma teóriája az intim közegben jelentkező erőszakot a család berendezkedéséből vezeti le, vagyis például azoknál a pároknál gyakrabban fordul elő bántalmazás, akik elégedetlenek a házasságukkal. A szociológia a tanuláselmélettel magyarázza a jelenséget, miszerint nagy a valószínűsége, hogy akivel a szülei erőszakoskodtak, az maga is ezt fogja tenni leendő családja tagjaival. Végül, de nem utolsó sorban, a feministák elképzelése szerint a legtöbb esetben a férfiak élnek az erőszak eszközével, mivel a társadalom által támogatott férfiuralom révén erre feljogosítva érzik magukat.

Ennek éppen ellenkezőjét támasztják alá az Egyesült Államokban az 1990-es években végzett kutatások. A Manitoba Centre for Health Policy 1994-es felmérése például azt bizonyítja, hogy a fizikai erőszak minden formáját együttesen tekintve, a nők éppen másfélszer több erőszakos cselekményt követnek el családtagjaikkal szemben. Különösen kiemelkedő ez az érték a partner megdobására, pofozásra, verésre, rúgásra, fegyverhasználatra vonatkozóan. Érdekes továbbá, hogy a férfiak 14,8 százaléka támad önvédelemből, míg a nőknek csak 9,9 százaléka. Két tényező van, amelyben a férfiak értek el magasabb értéket: az alkohol befolyása alatt elkövetett erőszak, illetve az orvosi beavatkozást igénylő testi sértés. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a családon belüli erőszaknak a férfiak éppúgy áldozatai lehetnek, mint a nők – bár kétségtelen, hogy a média inkább utóbbit hangsúlyozza, ezzel a valóság eltorzított mását állítva elénk.

Bizonyára felmerül az Olvasóban, hogy mit tehetünk a megelőzés érdekében? Nos, egy dolog biztos: ha sikerül megfelelő konfliktuskezelői és empatikus képességet elsajátítanunk, azzal már csökkentettük az elkövetővé válás esélyeit. Ha pedig a másik oldalon, áldozatként lennénk érintettek, előre szögezzük le magunkban, hol a határ, és lépjünk ki a kapcsolatból, mielőtt túl késő lenne.


Felhasznált irodalom:
Ranschburg Jenő (2006): A meghitt erőszak. Kaposvár: Saxum Kiadó Bt.
Szöőr Anna (2007): Az erőszak neve: Fenség – Erőszak a családon belül. Budapest: Kairosz Kiadó
Tamási Erzsébet (2005): Bűnös áldozatok – A családon belüli erőszak férfi szereplői. Budapest: BM Kiadó

 

A blogbejegyzést HÓDI ADRIENN DÓRA pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK