=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Szerepeink forgatagában
HÓDI ADRIENN DÓRA
HÓDI ADRIENN DÓRA
- 2017. 03. 09. 13:02

szerep.jpg

 A buszon utazunk. Mellettünk piros kabátos lány fekete magas sarkúban. Vállán apró retikül, kezében könyvekkel telepakolt szatyor, amiből kikandikál Voltaire Candide-ja. A busz megáll és a fiatal nő eltűnik a leszállók tömegében. Az újdonsült felszállók között egy idős hölgy tűnik fel, szemével ülőhelyet keres, miközben kezével botjára támaszkodik. Gurulós táskát húz maga után, amely tömve van az aznapi bevásárlás szerzeményeivel.

 Valószínűleg mindannyian közel ugyanazt gondoljuk a két utasról. A piros kabátos lány ad magára, szeret elegánsan mutatkozni, és a könyvekből ítélve a tanult vagy legalábbis az olvasott emberek táborát gyarapítja. És mi a helyzet az idős hölggyel? Minden valószínűség szerint fáj a lába, ezért van szüksége botra és ezért kutat a szemével ülőhely után. Egyedül vagy férjével él, mindenesetre nem támaszkodhat fiatal családtagokra, akik segítenének neki a bevásárlásban. És hogy mi alapján gondoljuk mindezt? A két utas homlokzata alapján.

homlokzat személyiségünk látható része, amely a megnyilvánulásainkban mutatkozik meg, vagyis ruházatunk, gesztusaink, a hozzánk tartozó és mások számára látható tárgyak alkotják. Társadalmilag elfogadott norma, hogy tiszteletben tartjuk egymás homlokzatát, nem nevetjük ki és nem űzünk gúnyt belőle, sokan mégsem tartják magukat ehhez. Az idősebb generáció számára például nehezen elfogadható, ha egy fiatal tetoválást vagy testékszert visel, de az is előfordulhat, hogy egy cégvezető fejezi ki elégedetlenségét beosztottjai megjelenésével vagy szóhasználatával kapcsolatban. 

Homlokzatunk nem állandóan egyforma, mindig az aktuális szerepünkhöz alkalmazkodik. Erving Goffman elmélete szerint ugyanis folyamatosan szerepeket játszunk és egyszersmind mások szerepjátékának is tanúi vagyunk. Nem hiába hangzott el Shakespeare szájából, hogy színház az egész világ, gondoljunk csak bele! Munkahelyünkön felvesszük a dolgozó szerepét, gyermekünk előtt szülőként viselkedünk, párunk számára mi jelentjük a szerető partnert, míg szüleink mindig is gyermekükként néznek majd ránk. De hogy ne csak a család és a munka világát érintsük: a moziban nézőként vagyunk jelen, a kórházban a beteg vagy a látogató szerepét vesszük fel, a postán sorszámot húzó ügyfelek, a buszon pedig a sok utas egyikei vagyunk. A társadalomban adott egy szerepkészlet, és mindenki az interakciótól függően alkalmazza egyik vagy másik szerepet, ami tehát a szocializáció alapegysége.  Homlokzatunk általában az éppen felvett szerephez kapcsolódik: míg kórházi betegként bármikor felkereshetünk egy nővért, ha segítségre van szükségünk, a pénztárnál nem tolakodhatunk előre, fellökvén a többi várakozót. 

A szerepelmélet alapvető feltevése, hogy minden egyén több szerepet játszik, ennél fogva minden egyénnek több énje is van. Ez felveti a kérdést, hogy miként viszonyulnak egymáshoz ezek az ének. Az általunk használt szerepek között általában szegregáció figyelhető meg, vagyis egyszerre csak egy énünket tudjuk előtérbe helyezni. Ezt elősegíti a közönség, vagyis ismerőseink szegregációja, így azok, akik részt vesznek egyik szerepkörnyezetünkben, nem találhatók meg a másikban. Ezzel lehetővé válik, hogy elkerüljük az ellentmondásokat és félreértéseket. Tegyük fel például, hogy általános iskolában ránk ragasztották a Dagi csúfnevet, de az évek során sikeresen lefogytunk. Ha egy tudományos konferencián összefutnánk egyik volt osztálytársunkkal és ő hangos Dagi felkiáltással köszöntene minket, hogyan éreznénk magunkat? Két különböző én találkozásának lennénk tanúi és valószínűleg azt gondolnánk, hogy ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Nem véletlen, hogy bizonyos közösségi oldalakon is különböző köröket hozhatunk létre, amelyekbe beilleszthetjük ismerőseinket. Ennek célja, hogy elkerüljük két szerep ütközését, aminek a jelenségét a szociálpszichológia szerepkonfliktusnak nevezi.

Nem minden szerepünkhöz ragaszkodunk egyformán. Vannak szerepek, amelyekkel teljes mértékben azonosulunk és vannak, amelyeket kevésbé érzünk magunkénak. Utóbbi esetében, amennyiben nyilvánosan is kifejezésre juttatjuk, hogy csak fenntartásokkal vesszük fel az adott szerepet, akkor szereptávolításról beszélhetünk. Gyermekeknél gyakran megfigyelhető az a jelenség, hogy eljátszanak ugyan egy kisebb gyermeknek való játékkal, de különböző gesztusokkal környezetük tudtára adják, hogy már méltóságukon alulinak érzik az efféle tevékenységet. Ezen gesztusok közé tartozik például a fintorgás vagy az, hogy láthatóan nem élik már bele magukat a játékba. Felnőttek körében is találkozhatunk a szereptávolítás jelenségével, például amikor a sebész műtét közben az előző esti focimeccs eredményéről beszélget kollégáival vagy flörtölni kezd egy másik orvossal. Ez esetben viszont nem feltétlenül az egyén és a szerep közti rossz viszonyra vezethető vissza a távolítás, hanem puszta feszültségoldás is húzódhat a háttérben.

Láthatjuk tehát, hogy szerepek forgatagában élünk, és miképp a különböző helyek, emberek és élethelyzetek meghatározzák szerepeinket, úgy szerepeink is befolyásolják életünket és kapcsolatainkat. Következésképp vigyáznunk kell, hogy mikor melyik szerepet használjuk, és ügyelnünk kell arra, hogy adott helyen és időben, adott emberek között a megfelelő szerepet húzzuk elő a készletből.


Felhasznált irodalom:
Goffman, Erving (1981): A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat Kiadó, Budapest

 

A blogbejegyzést HÓDI ADRIENN DÓRA pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK