=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

A rászorulók: avagy a
BOGDÁN BENCE
BOGDÁN BENCE
- 2017. 03. 10. 16:41

pasi.jpg

  Munkám során számos olyan emberrel találkoztam, akik a másikra való rászorultság jeleit mutatták az életvezetésükben, viselkedésükben. Miről is szól ez a ráutaltságból eredő magatartás?

 Meg kell nézni azt a téves hiedelemrendszert, attitűdöt („mindsettet”), ami a dolgok mögött van. Nagyon leegyszerűsítve az érezheti rászorulónak magát, aki valamilyen oknál fogva nem tartja mások szemében (és talán a sajátjában sem) eléggé fontosnak magát; - szégyelli, hogy igényei vannak, bocsánatot kér a létezéséjért ... stb. És más emberektől teszi függővé saját boldogságát/boldogulását. Honnan eredeztethető ez az érzés, tapasztalat?

 
Mint szinte minden komolyabb belső elakadás esetén: a korai életeseményekhez kell visszanyúlnunk, amikor valóban rászoruló volt az önellátásra képtelen kisgyerek, csecsemő. Ezeknek a picinyeknek a korai kötődési fázisban amellett, hogy megtanulják a bizalmat, idővel kialakulnak az énhatárai, énképe. Sokszor a gondatlan, sok problémával küzdő és/vagy hanyagoló szülői, gondoskodó magatartás következtében azt tapasztalják ezen gyermekek, - és égetődik be életprogramként az agyukba -, hogy ők nem eléggé fontosak, mások szükségletei előrébbvalók, mint a sajátja. Ez egy nagyon traumatikus élmény lehet az ego szemszögéből, és ilyen esetben szoktak életbe lépni az elhárító, vagy „énvédő mechanizmusok”. Legtöbbször megfigyelhető a viselkedésükben egyfajta kompenzációs tendencia (kiegyenlítő viselkedésmód); ami később, a felnőtt korban olyan tettekben köszön vissza, mint pl. a manipuláció, rejtett szerződések („azért teszek érted valamit, mert cserébe én boldog leszek”...). Ez egész tulajdonképpen egy látens egyezmény, üzlet az „Élettel”; mely egy tévesen tanult életstratégiának fogható fel. A tettek mezején ez nem egyenes dolog, mint ahogy az „Életet” sem érezhetik igazságosnak ezek az emberek (akármennyire törekedhetnek elfogadni azt).
 
Jó példa erre a PUA (csajozóművész) tanoncok viselkedése. Tulajdonképpen olyan praktikákat, trükköket tanulnak el a csajozás, életvezetés terén, - és gyakorolnak be viselkedéses szinten (állításuk szerint átnyúlva ezzel az „önfejlesztés” kategóriájába), - amivel valahogyan az „Életet” maguk mellé tudják állítani. Remélve, hogy ha ezt megteszik, akkor onnantól kezdve majd lesz nőjük, boldog és sikeres életet élnek. A képlet nem csak hogy nem is ilyen egyszerű, de ez tévútra is vihet, és beleragaszthat egy végeláthatatlan az „Élettel” harcolós taposómalomba. (Mellesleg sokszor tapasztalható amúgy a férfiakon, hogy „nagy nehezen” megszerezték a nőt, és utána „eleresztik” magukat, belekényelmesednek egy kapcsolatba.)

PUA-kon lehet észrevenni az általam úgynevezett „needy’o’fóbia”, azaz kissé már neurotikus (ideges) rettegés attól, hogy a rászorultság legapróbb jeleit is kimutassák a viselkedésükben ezek a srácok. Egyébként is a „Jófiú Szindrómában”* szenvedők kínosan ügyelnek arra, hogy elrejtsék hibáikat, és arra ne derüljön fény. Náluk egyfajta kifele mutatott professzionalizmus figyelhető meg: mintaszeretők, mintaapukák, mintahívők, minta „Jófiúk” stb. A sors fintora, hogy pont ilyen fiúknak lehet legtöbbször valami rejtett függőségük: pl. pornográfia, szexfüggőség, szexuális parafília, alkoholproblémák, stb. Ahelyett, hogy nyíltan, bátran és felelősségteljesen vállalnák férfiasságukat és igényeiket, a gyengéiket is, inkább elkezdenek a felszín alatt taktikázni, titkolózni és üzletelni az „Élettel” (mint egy hitetlen). Sok nő azért is viszolyog a 
 
PUA mozgalmaktól (mivel az nem tűnik egyenesnek), akármennyire is győzködik őket arról a csajozóművészek, hogy ezt értük (is) teszik, nekik is jó lesz („win-win situation”).
 
Az ilyen férfiak, tipikus „Jófiú Szindrómában” szenvedők, akikkel nem az a baj, hogy a nők nem szeretik a jófiúkat (mert igenis szeretik a jófiúkat), hanem az, hogy enerváltak, hiányzik belőlük a férfias energia, az egyenesség, és a valódi önmaguk (ami tegyük fel, pl. egy csibész, bűnöző hajlamú „rossz fiú szindrómában” szenvedőben megvan, de az legalább egyenes, és tudja mit akar). Ha párkapcsolatokig eljutnak ezek a „Jófiúk”, akkor ők azok a kéretlen gondviselők (nem gondoskodók!), akik pl. olyanokra veszik rá a partnerüket, amit amúgy magukkal szemben sem mernének megengedni (mert azzal pl. ők már másokat bántanának pl. meg). Kimondatlan és kéretlen üzletbe kényszerítik bele a potenciális vagy leendő partnert. Ugyanis a legtöbbször a „megmentő” szereppel, és az állandó analizálással (azaz szemlélődő távolságtartással), a partnert nyomhatják bele egy rászoruló szerepbe. Ezzel a mozzanattal nem csak a saját „needységüket” (rászorultságukat) vetítik rá a másikra, de a jó pszichológus(megmentő)-kliens viszonnyal megölik a kapcsolat intimitását (azaz távolság maradhat a felek között, ami akadálya lehet a kapcsolatok beteljesedésének, az intimitásnak). Nem beszélve arról, hogy a partnernek is egy idő után sértő lehet, hogy mindig csak vele van a gond, ő a „rossz”... Amúgy a párválasztásnál nagyon jól kiegészíthetik a szerepek egymást: egy „Jófiú” nagyon hajlamos olyan partnert választani, akiket jól rá tudják vetíteni saját sérüléseiket: azaz egy sérült partnert. 
 
Ez még jobb alibi nekik, hogy nem velük van a gond, hanem a másikkal (eltereli a figyelmet magáról). Itt természetesen mindkét fél saras lehet, sőt legtöbbször a partnernek sokkal nagyobb sérülései is lehetnek. lyenkor bőven van dolguk mindkettőjüknek magukkal, külön-külön is.
 
Tulajdonképpen az egész mögött a téves, diszfunkcionális (nem működő) korai tapasztalatokon alapuló maladaptív (azaz gyakorlatban hosszútávon életképtelen) belső hitrendszer és életvezetési stratégiák állnak. Más szóval: gyenge a belső énerejük, énhatékonyságuk. Az énerő nem más, mint pl. férfiak esetén az a penetráns férfias jelenlét, viselkedés, és egyenesség ami megjelenik a nőkkel való kommunikációban, apaként a családdal való bánásmódban, stb... (véleményem szerint társadalmi hiányjelenség ez). Ezek a „needy” fiúk téves hitrendszeren alapuló belső énerő hiányában inkább a kisebb ellenállás útját választva egyezkednek, manipulálnak, sunnyognak, vagy valami hasonló nem egyenes utat választanak. Egyre jobban úgy látom, hogy a külső gyakorlatok (pl. PUA-knál) csak is egy mély, belső fejlődést követve nyernek értelmet, és vezet az egész folyamat hosszútávon az illető boldogságához.
 
Sokkal vonzóbb (a nőknél is) az az ember, aki egészséges módon előtérbe tudja helyezni saját szükségleteit. Ehhez először fel is kell tudnia ismernie azokat, majd így tud aztán értéket adni a másik félnek is. Ez nem az önérdekű önzőségről szól (bármennyire is annak tűnik a másik oldalról). A fent említett „Jófiú Szindrómában” szenvedőknek (akik valahol inkongruensek) először is a belső hitrendszerüket kell átalakítaniuk, hogy magukat hitelesen képviselni tudják mások és az „Élet” felé. El kell hinniük, hogy megérdemlik alapból a saját boldogságukat, nem kell ezért kompromisszumot kötni az „Élettel”; pláne nem taktikázni, sunnyogni.Kicsit ellentmondani látszanak a dolgok, hiszen fentebb is említettem, hogy a „Jófiú” oldaláról az egészséges önzőség egy önérdekű (nem egészséges) önzőségnek tűnhet, pláne ebben az én-központú, individualista világban. Sajnos az egyetlen módja lehet ebből a szindrómából való kitörésnek az, hogy a saját igényeket is előtérbe helyezzék az érintettek. Vallási tanok is mondják: „szeresd Magadat, mint a Felebarátodat”, vagy a közhely: „segíts magadon, az Isten is megsegít”. 
 
Ki szeret akkor téged, ha saját magad (Isten) nem szereted magadat (Istent)? Tudom, mind a női többségű nevelési rendszerek, illetve a csonkacsaládok, apa/férfi minta hiány, mind pedig a szélsőséges feminista nézetek (pl. „feleslegesek a férfiak”, vagy a „nők sanyarú sorsának a férfiak az okozói”, a „szexualitás az bűn” ... stb., amik ráerősítenek a férfiaknál, hogy nem eléggé jók) – így rátesznek erre a szindrómára is egy lapáttal.
 
Természetesen ennek a „jófiú szindrómának” megvan a női megfelelője is: a „jókislány/jóanya szindróma”, akik képesek már az értelmetlenségig, egyfajta önfeláldozásig elmenve keresztre feszülni a (sokszor diszfunkcionális, patológiás egyensúlyban levő) családjukért, kapcsolatukért. A két nem közötti különbség annyi, hogy a férfiak esetében a másik nem felé való vonzalmukat is érinti, így ezek nehezebben találnak partnert maguknak. Míg a nők esetében a gyerekszüléssel és neveléssel kapcsolatos ösztönök, impulzusok könnyebben eljuttathatják őket az életben a családig, kapcsolatokig (és nem érinti a férfiak fele való vonzóságukat sem annyira). Sajnos az óvodákban, iskolákban ezek azok a jó magaviseletű - vagy épp szürke kisegér - gyerekek, akik a példamutató, jó magaviseletükkel első körben nem tűnnek fel negatívan a pedagógusoknak, szakembereknek, nehéz is kiszűrni őket.
 
UI: A téves hit: ha jól csinálom (pl. mindent a másikért), akkor jó és zökkenőmentes lesz az életem. Korrekt hit: jó vagyok az életre, megérdemlem a kihívásaival együtt is. (Remélem érthető már, miért nem őszinte az említett téves hitrendszer, és valójában miért sokkal önzőbb felfogás, mint az egészséges mértékű önérvényesítés...)
 
Az elveszett énerő megtalálásában, és annak a jó kamatoztatásában sokat segítenek a pszichológiai, önismereti konzultációk, családi önismeret vagy más segítő szakemberek, csoportok.
 
* a „Jófiú szindróma” fogalma Dr. Robert Glover, amerikai pár- és családterapeutától származik.
 
Forrás: Dr. Robert Glover - No More Mr. Nice Guy. 2001. Barnes & Noble 
Digital. www.NoMoreMrNiceGuy.com (magyarul: „Nincs Töbé Jófiú”)

 

A blogbejegyzést BOGDÁN BENCE pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK