=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Rogers személyközpontú terápiája
CSUKÁS CSABA
CSUKÁS CSABA
- 2017. 03. 10. 16:42

Lépcső.jpg

 Valószínűleg sokan hallották már Carl Rogers nevét vagy a személyközpontú terápia kifejezetést. De mit is jelent ez valójában? Honnan ered, és hogyan működik? Ezekre a kérdésekre igyekszem választ adni a következő rövid írásomban.

 A személyközpontú terápia a humanisztikus pszichológia alappillére. A fenomenológiai irányzatok közé tartozik, amelyek a kognitív irányzatokhoz hasonlóan a viselkedés megváltozását a személy percepciója megváltozásával látják lehetségesnek.

 
Az irányzat története
 
A személyközpontú iskola fejlődésében az első szakasz a negyvenes évek elején kezdődött: ez volt a nondirektív pszichoterápia. Ebben az időben indultak útjukra az encounter csoportok is, amelyeknek lényege a lelki találkozás volt, amelyen a rogers-i csoportmódszer alapul. (A személyközpontú irányzat története szinte egybefonódott Carl Rogers nevével.)
 
A második szakasz a klienscentrikus terápia alapjainak a pontosabb lerakása volt. (Rogers vezette be a kliens szó használatát is, mert a beteg szót mindenképpen kerülni akarta.) Rogers 1957-ben fogalmazta meg a terápiás személyiségváltozás szükséges és elégséges feltételeit: empátia, elfogadás, kongruencia (illetve, hogy a kliens ezt az attitűdöt érzékelni tudja a terapeutájában). Az 1950-es évek kutatásaiban egyre gyakrabban kerül a középpontba a terapeuta mint útitárs, kísérő, aki a jelenlétével segít a leginkább.
 
A harmadik korszak az encounter, a találkozás, az átélés fontossága hangsúlyozásának periódusa. Ekkor már egyre nagyobb teret kap a terápiás kapcsolat vizsgálata. A terapeuta már nem mint az emberi kapcsolatok szakértője, hanem inkább jól működő személy jelenik meg. A változást a terápia elnevezése is jól tükrözi, amely klienscentrikus terápiáról személyközpontú terápiára változik.
 
Emberkép, személyiségelmélet
 
Rogers szerint az ember racionális, szocializált lény, aki rendelkezik egy úgynevezett aktualizációs tendenciával. Ez egy ösztönjellegű késztetés arra, hogy az ember önmagát megvalósítsa, a növekedés irányába haladjon. Rogers szerint a személyiség nyílt, dinamikus, önszabályozó rendszer, amelyre a környezet is hatással van. A környezet minősítéssel látja el a gyerek reakcióit, és sokszor elutasítják azokat a viselkedéselemeket, amelyek számára eredendően kellemesek lennének. Ezeket a rosszalló címkéket a gyerek mint saját tapasztalatát építi be szelfjébe, amely által torzult szimbolizáció keletkezik. Ez a személyiség tartós inkongruenciáját okozza.
 
A terápia feladata éppen ezen torz szimbolizáció helyett reális értékelő folyamat érvényre juttatása. A rogersi terápia légkörében ugyanis a szelf nem érzi magát veszélyeztetve, így a kliens számára észlelhetővé válnak a szelffel ellentétes tapasztalatok is, amelyek ezután elbírálás alá kerülhetnek. Így a szelf asszimiláció által módosul. A végcél, hogy egy „egészében funkcionális személy” jöjjön létre, amelynek jellemzői: szimbolizációi pontosak, tapasztalatai számára nyitott, szelfje kongruens tapasztalatával, önmagát elfogadja és pozitívan értékeli, viselkedése adaptív, környezetével teljes harmóniában él.
 
A terápia jellegzetességei
 
Rogers definíciója Tringer László fordításában: „A személyközpontú terápia egy másik emberrel való, fokozatosan fejlődő együttlét, amely az egészség és a személy növekedését eredményezi… Ha a terapeuta vagy más segítő személy gondoskodást, mély, érzékeny, ítéletmentes megértést tapasztal és azt a másikkal közölni képes, a pozitív irányú változások nagy valószínűséggel megjelennek. Az egész terápiás folyamatban a viszony milyensége a döntő.”
 
Ebben a kapcsolatban a segítő olyan optimális pszichológiai klímát teremt, amelyben lehetővé válik, hogy a kliens önmagán segítsen. Ehhez kapcsolódik a terapeuta tükör-szerepe. Ennek lényege, hogy a kliens számára a segítő szelektíven visszajelezze azt, amit megértett a közölt tartalom lélektani lényegéből. A cél, hogy mindig pontosan ugyanott tartson, ahol a kliens, hiszen a segítő észlelését éppen ő kontrollálja. Ez a tükör nagyon is szubjektív, emberi, ezzel képes kifejezni a segítő az empátiáját.
 
Amennyiben a terápia szükséges és elégséges feltételei teljesülnek (empátia, elfogadás, kongruencia, illetve ezen attitűdök kliens általi érzékelése), akkor a terápia eredményeképpen a kliens képes lesz (1) jobban hozzáférni az érzelmeihez és azok jelentéséhez, (2) képes lesz pozitívan, értékként észlelni és elfogadni önmagát, valamint (3) tapasztalatai és szelfje összhangba kerülnek.
 
Ebben a terápiás kapcsolatban az áttételnek nincs központi jelentősége, ahogy az a dinamikus terápiákban történik.A személyközpontú terápia alkalmazásáról szólva, a leghatékonyabbnak azokban az esetekben tűnik, amikor a kliens az inkongruencia állapotában van, ha emocionális feszültségei előtérben állnak, ha interperszonális problémákkal küszködik. A kliensnek képesnek kell lennie a kapcsolat felvételére és az önexploráció legalább alacsony szintjére. Az irányzaton belül nem tisztázott, hogy a módszert tisztán vagy más terápiás elemekkel kombináltan érdemes-e inkább használni. Bár saját véleményem szerint a kombinált alkalmazás a leghatékonyabb.
 
A terápia specifikus hatótényezői éppen az elfogadás és empátia, amely bár más terápiákban is megtalálható, a rogersi terápiában érvényesül a legtisztábban.

 

A blogbejegyzést CSUKÁS CSABA pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK