=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Ő az igazi?
LÁZÁR GERGELY
LÁZÁR GERGELY
- 2017. 03. 10. 16:44

2 szív.jpg

 Ő az igazi vagy ő az Igazi?

 
Lehet, hogy szőröző kötözködésnek tűnik, ezzel az apró fogással összességében csupán annyit kívántam érzékeltetni, hogy a téma megértése kapcsán könnyen holtvágányra kerülhetünk akkor, ha a hangsúlyok a partner számára kedvezőtlen irányba tolódnak el.
 

 

Melyik szereplő a fontosabb a kettő közül az ő vagy az igazi?
Megérzésem szerint, aki az igazit tekinti mérvadóbbnak, annak bőven lesz része csalódásokban, frusztrációkban, vagy akár a magányosság olykor dermesztő, másszor fojtogató nyűgjeiben is. Azonban mindez nem azt jelenti, hogy az „igazi”, mint olyan lényegtelen tényezője lenne magánéletünknek. A társkeresés világába lépve akár spirituális, akár racionális, akár érzelmi oldalról akarjuk levezetni döntéseink helyességét, minden esetben találkozni fogunk egyfajta szubjektív kritikus értékkel, szinttel, amely alatt nemigen mondunk igent, felette azonban viszonylag könnyen határozzuk el magunkat.
 
Gondolok itt arra, hogy csinos fiatal lányként elképzelhető, hogy kevésbé találunk majd „igazinak” valakit, aki nem eléggé ura a szociális szituációknak akkor, ha jóval magasabb státuszú férfiak is juthatnak nekünk osztályrészül. Ugyanígy, ha a racionalitás fegyverével akarjuk lepuffogtatni az alkalmatlan pályázókat, akkor mondhatjuk negyvenes érett, családra vágyó férfiként a húszas évei elején járó, gyereket vállalni még nem akaró hölgyikére, hogy nem felel meg annak az igénynek, ami alapján folytatni kívánjuk szerelmi körutazásunkat. A további emocionális érvekről pedig szerintem nem elhanyagolhatóságuk, hanem fajsúlyosságuk miatt beszélni sem érdemes.
 
Nem megkerülhető az önismeret kérdése, mert csak ennek segítségével alkothatunk viszonylag elfogulatlan képet arról, hogy megéléseink által megkomponált belső hang együtteseink, erőteljes sulykolásai mennyire szolgálnak minket. Azt gondolom, hogy elfogadás ide vagy oda, létesülnek olyan kapcsolatok, melyekből sosem lesz se romantikus, se érett, se beteljesült szerelem, se semmilyen más kollektíva, amiből az élettapasztalaton kívül bármi mást meríthetnénk. Mégis nem egyszer tekintünk gyermeki sérültségünkből fakadóan „igazinak, nagy Ő-nek” valaki olyat, akinek egyénileg is sokkal többet használna, ha szabadon útjára tudnánk engedni.
 
Érdekes, mert innen tekintve úgy tűnik, mintha azt mondanám: alakítsunk ki egy teljesen hideg és bölcsességtől vezérelt szűrőrendszert, ami kiszelektál minden jelentkezőt, aki valahogy fájdalmat, vagy keserűségeket okozhat nekünk. Nem ezt állítom. Hanem azt, hogy meggyőződésem, hogy egy „igazi Ő” mellett nem szenved tartósan az ember. Hanem úgy kap és ad válaszokat a kölcsönös vágyakra, és szükségletekre, hogy az mindkét fél számára megelégedettséggel és túlnyomórészt pozitív érzelmekkel jár együtt. Miért is? Hát azért, mert, ahogy mondanánk, megengedhetjük, hogy önmagunk legyünk mellette még akkor is, ha ez nem minden esetben nyújt kellemes élményt. Mert megpróbáltatások bizony léteznek.
 
Itt jön be egy szintén nem mellőzhető kitérő. Nagyrészt egyetértek Popper Péter egykori kijelentésével, amiben a lényegét tekintve a következőt nyilatkozta: „Szerintem nem létezik olyan, hogy igazi. Találkozhatunk életünk során egy-két emberrel, akiből megfelelő odafigyeléssel, szeretettel, gondoskodással igazi válhat”. Én is ezt vallom.
 
Az igazi azért is értelmezhetetlen, mert kétségtelenül minősítő töltetű. Arra utal, hogy a rostán átmenő egyed megkapja a kiválasztott címkét, a többi ez alapján „nem igazi” lesz, de akkor mégis milyen? És mi alapján állítjuk ezt ekkora magabiztossággal?
 
Mi, halandó földlakók döntéseink legjelentősebb hányadát irracionális töltetű benyomások és kognitív erőfeszítéseinket megkönnyítő heurisztikák alapján hozzuk. Bizonyára találhatunk igazi megoldásokat matematikai képletek felírásakor, ahogy más kristálytisztán észérvek szerint megoldható problémák feltérképezésekor is. Az ember valószínűleg elég robotszerűvé és életidegenné (megkockáztatom, hogy akár gonosszá és kegyetlenné is) válna abban az esetben, ha választásai csakis tudatos bázison nyugodnának. Ha így lenne, akkor viszont ellenvetés nélkül elismerném: létezik igazi. Mivel a realitás nem igazolja mindezt, mind az intuíció, mind az autentikus belső meggyőződés szintjén megállapodva a következőt állítom: az „igazi” a racionalitás szava. Ott lehet relevanciája.
 
Az alkalmas „Ő” kihalászása közben feltörő szenvedélyes zsigeri gerjedelmek, vagy romantikus ködfátylak mind-mind nagyon lényeges elemei ennek a gyönyörű és kiszámíthatatlan csodának. Az ésszerűség időnként közbeszólhat (pl. nem feltétlenül kifizetődő felnőttként holmi gerjedelemtől beindulva kapcsolatot létesítni egy naiv és bennünk bízó gyermekben), de a szélsőséges és bizarr példáktól eltekintve ennek szerintem akkor van helye, amikor már létrejött a megtapasztalás és annak nyomán szeretnénk tenni egy lépést valamelyik irányba. Az Ő-ből így lehet tudatos odafigyeléssel hosszú távon az örömöket és hiteles megnyilvánulásokat is megtartva „igazit” teremteni és így lehet sokszorosan megtérülő haszonnal járó következtetésekhez eljutni, amik befolyásolják életünk további haladási irányát.
 
A következő részlet, ami elgondolkodtat az az „igazi” fogalmának a kizárólagos individualista értelmezése. Tehát ÉN megtalálom, TE megtalálod, Ő megtalálja az igaziját. Arról, hogy az igaziság vonatkozhat együttműködésre, két személy összetartozására és arra a kohéziós erőre, amit ők testi és lelki valójukkal képviselnek, ritkábban esik szó.
 
Mi következik mindebből?
 
Legalább két igen sokat ártó pszichés eredmény. Az egyik ezek közül a méricskélés. Mivel az igazit keresem, ezért nem megismerni akarlak téged, hanem minél gyorsabban lemérni, hogy megfelelsz e azoknak a paramétereknek, amik bennem az igaziról alkotott képzeteimre reflektálnak vissza. Ha nem teljesíted a kritériumokat, akkor viszlát. A pszichológia nyelvén nagyjából ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy a „reális éned” felfedezése helyett a bennem általánosan leképezett „ideális énhez” igazítom a te „reális éned” és ha diszkrepanciát érzékelek, akkor kirakom a szűröd. Fel is út, le is út. És ennyinél nem áll meg a dolog. Mert ahhoz az ideális énhez, amit a belső projektoromon keresztül rávetítek a másik szívének vásznára nekem is igazodnom kell. Erre létesül a fogyasztói társadalomban rengeteg szolgáltatás és termék, hiszen, ha csúnyák, kedvezőtlen megjelenésűek, rosszarcúak és kevésbé vonzóak vagyunk, hát ki fog velünk majd szóba állni?
 
Az „igazi” megtalálásának „módszertani” definiálásánál ott is hiba rejlik, ahogy ezt a jeles dátumot egzakt időponthoz kötjük. Magyarul a következőből indulunk ki: telnek-múlnak a napok, hónapok és egyszer csak szembe jön velünk az utcán a hőn áhított „Igazi”. Aztán miután ez megtörtént, letudtuk a feladatunkat, betoppant a „nagy Ő”, happy end és vége. Hiszek abban, hogy ugyan a vonzalom nem választás kérdése, (ergo, ha nem tudunk válaszolni olyan egyszerű kérdésekre, mint: „bejön a szaga?” vagy, hogy „találsz szenvedélyes örömet a vele töltött időben?”) akkor elképzelhető, hogy tévúton járunk. De az igazi megismerése nem egy ritualisztikus amerikai ihletettségű randi sorozatban merül ki, hanem egy olyan folyamat természetes velejárójaként határozható meg, amire egy élet is kevés. Az igazit nem lehet valamikor megszerezni, megismerni lehet valakit és napról napra rátalálni egyre jobban valami „valódira, igazira”. Mindennek tehát folyamatisága van, melyben rejtőzhetnek ritualisztikus elemek is. Ekkor érezhetjük azt, hogy az a személy, akinek a kezét fogjuk a társunk, nem valamelyik szülőnk, vagy pszeudogyermekünk. Minél kíváncsibbak vagyunk a partner „igaziságára”, annál inkább megbizonyosodhatunk arról, hogy: valóban jól választottunk.
 
Azt hiszem, hiba lenne kihagyni azokat a személyes vívódásainkat, dilemmáinkat, aminek folyományaként elbizonytalanodunk magunkban. Feltesszük a kérdést: biztos az van mellettünk, akit megálmodtunk? Talán azért nem szeret úgy, ahogy eleinte mutatta, mert nem is ő az „igazi”? Miért lehet az, hogy szexuális vonzalmat éreztem valaki más iránt, miközben ő a feleségem?
 
Csak, hogy idecitáljak egy-két konkrétumot. Mi történik például akkor, amikor a párkapcsolat fejlődési szakaszai a két ember életében eltérő ütemben követik egymást? Vagy gyermek születik és elveszítjük a társunktól előzőleg kapott figyelmet? Esetleg szerelmünk karrierbeli kudarcainak eredményeként depresszióba süllyed, és úgy érezzük, képtelenné válunk a vele való kapcsolódásra. Ilyenkor hogyan értelmezzük a történteket? Küzdjünk a végtelenségig és higgyünk abban, hogy mindez csak átmeneti és tartsuk fenn a reményt, hogy egyik pillanatról a másikra feloldódik a krízis, helyére kerülnek a konfliktusok és megerősödve, személyiségünkben növekedve lépdelünk tovább az élet macskaköves útján? Gondolhatjuk úgy, hogy így lesz. De mi van akkor, ha az egykori kedves férj a munkahelyi elbocsátás után a pohár után nyúl, elveszíti méltóságát és közvetve minket is kitesz a veszteségélményéből fakadó tehetetlen agressziójának? Akkor már nem ő az igazi?
 
Miért tartom ezeket a felvetéseket ennyire számottevőnek?
 
Azért, mert, amikor az „igaziról” elmélkedünk, az alapján tervezgetjük előrevetített mézes-mázos jövőnket, hogy fantasztikus, érzékeket megsemmisítő ideákról ábrándozunk. És mi van a megpróbáltatásokkal, azokkal a küzdelmekkel, amikre még a bibliai Jób is összeszorítaná a fogát? Vizualizáljuk magunk előtt, hogy ilyenkor mit fogunk majd tenni, hogyan reagálunk, amikor az élet forgatagában nekicsapódva korlátaink falainak a fájdalom éles hasogatása szakítja be az „igaziról” megkoreografált több felvonásos ugribugri, nevetgélős musical darabunk forgatókönyvének csokoládéból készült cseréptetőjét? Az esővíz elárasztja a ház belterét, a másik fulladozik, mi pedig fázunk. Mit teszünk ekkor, továbbállunk?
 
Egyes szituációkban az Istenből emberi tulajdonságainak megismerése után Sátán lehet. Visszatérünk a sokoldalúság elfogadásának állomáshelyére és örömmel konstatáljuk: így is szeretem őt. Ekkor megbizonyosodhatunk afelől, hogy ráakadtunk az igazira? És ha másnap meghal egy autóbalesetben, akkor köthetünk e későbbiekben megújított paktumot a sorssal abban kiegyezve, hogy majd csak a következő szerencsés lesz az igazi, hiszen az előzőt elvette tőlünk a halál? Vagy törődjünk bele, hogy a mi zsetonjaink már elfogytak?
 
Nos, mivel érezzük, hogy ezek a kérdések elég abszurdak és elvontak ahhoz, hogy szavakban válaszolni tudjunk rájuk, javaslom: feleljünk rájuk tettekben. Amíg megvan bennünk a kíváncsiság, a hit, a nyitottság és a szeretet arra, hogy újra és újra, napról napra alázatosan forduljunk oda választottunkhoz, még akkor is, ha ez néha nagyon nem egyszerű, addig nem fogjuk érezni azt a nyomást sem, melynek súlya alól csak külső varázslatok nyomán szabadulhatunk meg.
Ezzel a cikkemmel szeretnék boldog új évet, és sok sikert kívánni ahhoz, hogy Te is megtaláld az „igazidat” akkor, ha ez még nem sikerült, ha pedig igen, akkor kitartást és erőt ahhoz, hogy meg is tudd tartani.

 

A blogbejegyzést LÁZÁR GERGELY pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK