Első körben azonban érdemes informálódnunk választott pszichológusunk szakmai képzettségéről, szakmai hátteréről, munkatapasztalatairól.

 

Akkor kezdjünk neki a- néha még nekünk, pszichológusoknak is - nehezen átlátható képzési rendszer boncolgatásának. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy érettségi, ami után sikeres felvételivel az öt éves egyetemi pszichológus képzésen találjuk magunkat. Ez ma már már 3+2 –es bontásban történik és a három év elvégzése egy viselkedéselemző képesítés megszerzésével jár. Az öt éves képzés végén leszünk okleveles pszichológusok. 

 

Eddig egészen érthető és egyszerű. Na,de jönnek a bonyodalmak. Okleveles pszichológusi minősítéssel lehetőségünk van, hogy különböző szakképzésen vegyünk részt ( Felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, klinikai és mentálhigiéniai gyermek és ifjúsági szakpszichológus, munka és szervezetpszichológus, pedagógiai szakpszichológus, tanácsadó szakpszichológus, sport szakpszichológus ) Ezen tanulmányok elvégzése után szakpszichológussá válunk. 

 

A szakképzések elvégzése “melegen ajánlott” , mert az adott szakképzés arra a problémakörre vonatkozó szakmai tudást adja meg, mást tud egy munka, egy pedagógiai és egy klinikai szakpszichológus, éppen úgy, ahogy nőgyógyászati problémával sem megyünk fogorvoshoz. 

 

Emellett vannak a módszertani képzések (pár és családterápia, hipnoterápia, autogén tréning, pszichodráma...), melyek ahhoz segítenek, hogy a szakképzésben megtanult elmélet segítségével felismert és körvonalazott problémát milyen szemléletben és konkrét technikával kezeljük. Hogy ki milyen módszert tanul, az személyiség és szakmai elhivatottság kérdése, és az egyes technikák alkalmazása a klienstől is függ. Nem mindenki pszichodrámázik vagy relaxál szívesen, és nyilván a probléma jellege is meghatározza valamelyest az alkalmazott módszert.. Ezen képzések bizonyos szakaszában már alkalmazhatjuk a tanult módszert egy nálunk tapasztaltabb kollegánk “háttértámogatásával. “

 

Ez mind-mind több év, ráadásul meglehetősen költségesek is, viszont nélkülözhetetlenek a kompetenciák fejlesztéséhez. Előfordul, hogy képzések megléte nélkül is dolgoznak ezen módszerekkel, mondván “ ezt könyvből is meg lehet tanulni ”. Való igaz, a képzéseken is könyvből tanulunk, kiegészítve belső jegyzetekkel, viszont az órán elhangzottak, a gyakorlati órán átéltek nem szerepelnek a könyvekben. Több kislétszámú csoportos órán veszünk részt, ahol még hatékonyabban tudjuk elsajátítani a szakma csínját-bínját, amit a vizsgák során megkövetelnek tőlünk. Ezek a képzések azért is hasznosak,mert így aktív részesei vagyunk szakmai közösségeknek, benne vagyunk a “szakmai vérkeringés”-ben. 

Kapcsolatok, barátságok születnek: rengeteg információ elhangzik a részt vevő kollégák között, új ötletek kelnek életre, viták indulnak el és különben is “ az egész több, mint a részek összesége” . Hogy nehezítsük a képet: a klinikai szakpszichológusi minősítés jogosultágot ad arra, hogy pszichoterapeuta képzésre járjunk. Magyarországon pszichoterapeuta kizárólag csak az a szakorvos vagy klinikai pszichológus lehet, aki sikeresen letette a pszichoterapeuta szakvizsgát.. 

 

Tehát minden pszichoterapeuta pszichológus (vagy orvos), de nem minden pszichológus pszichoterapeuta. 

 

Ezen képzések elvégzése mondhatni kötelező, hiszen bizonyos minősítések megléte után leszünk jogosultak szakmánk önálló végzésére. A pszichológus képződése meglehetősen időigényes, mondani szokták, hogy “jó pap is holtig tanul”... valahogy így van ez a mi szakmánkkal is.Érdemes tehát megnézni választottunk honlapján képzettségeit, bemutatkozását, szakmai tapasztalatait, hogy kellőképpen informálódjunk és dönteni tudjuk kit is választunk, hisz a friss tej és ropogós kenyér mellé, felkészült pszichológus dukál.