=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Segítünk-e a bajban?
Korom Andrea
Korom Andrea
- 2017. 03. 17. 11:50

Baj.jpg

Miért segítünk másokon? Vagy éppen miért nem segítünk másokon? Hogyan reagálunk, ha környezetünkben valaki éppen krízishelyzetben van? Vajon merünk-e cselekedni? Vagy inkább homokba dugjuk a fejünket?

Számos ismert és kevésbé ismert eset akad, amikor egy személynek azonnali segítségre lett volna szüksége, ám az emberek nem reagáltak rá, sőt még csak tudomást sem vettek róla. Az egyik legismertebb ilyen történet talán Kitty Genovese története.
 
„Amikor Kitty Genovese-t megtámadja egy őrült, s ő félelmében felsikolt, 38 szomszédja megy az ablakhoz. Senki sem siet a segítségére, pedig üldözőjének fél órára van szüksége ahhoz, hogy megölje. Senki sem hívja a rendőrséget. Kitty meghal.”
 
De több hasonló eset is megtörtént már.

„Andrew Mormille-t hasba szúrják, amikor Manhattenbe utazik egy gyorsvonaton. Tizenegy utas nézi, ahogy a 17 éves fiú elvérzik. Senki sem megy oda, hogy segítsen rajta, bár a tettesek kimennek a kocsiból. Meghal.”
„Egy 18 éves hivatalnoknőt, aki egyedül van a hivatali szobájában Bronxban, megerőszakolnak és leütnek. Amikor kimenekül az épületből, meztelenül és vérezve, segítségért kiált az utcán, mintegy 40 járókelő szalad össze, és tétlenül nézi, hogy a tettes megkísérli visszavonszolni a lépcsőn. Senki sem avatkozik be. Egészen véletlenül jár arra két rendőr, akik letartóztatják a férfit.” Nos, joggal vetődik fel a kérdés, hogy ezek az emberek miért nem cselekedtek? Miért nem tettek valamit? Miért nem segítettek a bajbajutottaknak?
 
Azt gondolnánk, hogy ha egy ilyen válságesetet minél több ember lát, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki közbelép és segíteni is fog. Ez azonban nem így van a valóságban, sőt, éppen az ellenkezője igaz. Minél többen vannak jelen, és szemtanúi egy ilyen szituációnak, annál inkább jellemző, hogy az egyes személyek azt gondolják, hogy majd valaki más, rajtuk kívül, közbeavatkozik és a szenvedő fél segítségére siet. Vannak, akik ezt a „nem cselekvést” a közömbösséggel, az elidegenedéssel, a balesettől való pszichés elhúzódással, az apátiával vagy éppen a tudattalan szadista ösztön kielégítésével magyarázták.
 
John G. Darley és Bibb Latané azonban közelebbről is megvizsgálta a különböző eseteket, és azt tapasztalták, hogy a fent leírt fogalmakkal nem lehet pontosan leírni a viselkedésüket. Nem lehet azt mondani rájuk, hogy valóban teljesen közömbösek lettek volna. Például amikor Kitty Genovese-t meggyilkolták, akkor a szomszédok az ablakból állva figyelték és követték az eseményeket. Nem csupán egy pillanatra tekintettek oda. Bár igaz, hogy nem avatkoztak közbe, de az apátia jelzővel sem lehet őket illetni, hiszen nem tudták a szemüket levenni az történtekről. Darley és Latané szerint tehát közömbösségről nem beszélhetünk. Na de akkor miért nem tesznek valamit az emberek ilyen szituációkban?
 
Ha valaki egy krízishelyzetnek a szemtanúja lesz, akkor bizonyos döntéseket kell meghoznia. Méghozzá arról, hogy mi történik, és hogy hogyan viselkedjen. Ezeknek a döntéseknek a következménye határozza meg a későbbi cselekvést. Mielőtt beavatkozik egy személy, három dolgot kell tennie: először is észre kell vennie, hogy valami történik körülette, másodszor fel kell ismernie, hogy itt éppen egy válsághelyzetről van szó, végül pedig el kell döntenie, hogy vállalja-e a beavatkozás személyes felelősségét. A segítségnyújtás kérdésének eldöntésénél az emberek gyakran mások reakcióiból indulnak ki. Ha azt tapasztalják, hogy a körülöttük lévők nyugodtak és közömbösek, akkor ők is így tesznek majd. Ha néhányan körülöttük hevesen fellépnek, akkor ők is hajlanak az efféle magatartásra. Általában kijelenthető, hogy ilyen helyzetekben senki sem tesz addig semmit, amíg valaki nem cselekszik.
 
Darley és Latené számos kutatásából és kísérletéből kitűnik, hogy azokban az esetekben, amikor az egyén egy csoport tagjaként észlelte a krízishelyzetet, akkor kevésbé lépett közbe és segített, mint mikor egyedül volt hasonló helyzetben. Mások jelenléte azért tudja befolyásolni a közbelépést, mert ilyenkor fenn áll a lehetőség arra, hogy az egyén a felelősséget áthárítsa, vagy legalábbis megossza. Ha a krízis csoportok előtt történik meg, akkor az egyes egyén kevésbé érzi magát felelősnek, hiszen az egyforma mértékben megoszlik a tagok között. 
 
Ez a felelősség áthárítás (diffusion of responsibility) lehetett jelen Kitty Genovese esetében is. E gondolat mentén Darley és Latné hasonló eseményt színleltek, mint Kittyé. A kísérletben résztvevő emberek egy áldozatnak a segélykiáltását hallották. A kísérletben voltak olyanok, akik úgy tudták, hogy ezeket a kiáltásokat csak ők hallják, és voltak olyanok, akik úgy tudták, hogy rajtuk kívül mások is hallják. A megfigyeltek személyek nem látták egymást, és nem tudták, hogy a többiek hogyan reagálnak – akárcsak a Genovese esetnél. Itt nem volt tapasztalható a csoport közvetlen gátló hatása. 
 
A Kitty Genovese eset életre keltette tehát az úgynevezett bystander-effektust, magyarul a „be nem avatkozás” elvét.
 

 

A blogbejegyzést Korom Andrea pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK