=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Az irgalmas szamaritánusok - a segítségnyújtás és az altruizmus pszichológiája
SZÁMEL SZILVIA
SZÁMEL SZILVIA
- 2017. 03. 08. 14:15

timthumb (26).jpg

 Engedjék meg a kedves olvasók, hogy a cikk legelején egy jól ismert bibliai történetet idézzek fel: egy embert útja során rablók támadtak meg, kifosztották és véresre verték. A szerencsétlenül járt férfit nem szánták meg a mellette elhaladók. Végül egy arra járó embernek megesett rajta a szíve: bekötözte sebeit, elvitte egy közeli fogadóba és ott ápolta tovább. Másnap a fogadós gondjaira bízta a beteget: pénzt adott neki, hogy addig gondozza a szerencsétlenül járt embert, amíg az fel nem épül. 

 Az irgalmas szamaritánus története kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért segített egy számára teljesen ismeretlen emberen? Hiszen tettéért jutalmat nem várhatott, sőt anyagi áldozatába is került, hogy megsegítse elesett társát. Együttérzés, felebaráti szeretet, saját bűntudatunk tompítása vagy a társak elismerésének igénye állhat segítő cselekedeteink mögött? És mi lehet az oka annak, ha éppen ellenkezőleg cselekszünk: elmulasztjuk a segítségnyújtást, holott nyilvánvaló embertársunk szenvedése?

Az 1960-as években egy tragikus esemény keltette fel a pszichológusok figyelmét a segítő viselkedés illetve annak elmaradása hátterében húzódó lélektani okokra: a hajnali órákban New York utcáin megerőszakoltak és halálra szurkáltak egy lányt. Senki sem sietett a segítségére és csak órákkal később értesítették a rendőrséget. A gyilkosság nagy visszhangot keltett az emberek körében, nem véletlen tehát, hogy Kitty Genovese esete szociálpszichológiai kutatások kiindulópontjává vált. A témában Darley és Latane szociálpszichológusok kezdek el szisztematikus kutatásokat folytatni: ezekben a terephelyzetekben azt vizsgálták, hogy milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy a segítő viselkedés megjelenjen. Érdekes eredményekre jutottak: minél több ember szem- és fültanúja a másik szenvedésének, akkor annál kevésbé valószínű, hogy valaki segíteni fog. Ennek egyik oka lehet, hogy az emberek között megoszlik a felelősség „ha mások nem tesznek semmit, nem lehet nagy gond” alapon. Sőt, ilyenkor akár attól is félhetünk, hogy kínos helyzetbe kerülünk társaink előtt azáltal, hogy rosszul értelmezzük a helyzetet, és téves lépéseket teszünk a bajban lévő személy „megmentésére” – vallják a kutatók. Ez alapján joggal gondolhatjuk, hogy a helyzeti tényezőknek van a legnagyobb szerepük abban, hogy segítünk-e másokon, ám vannak elméletek, melyek az egyén motivációira és személyiségvonásaira helyezik a hangsúlyt.

Mindenekelőtt fontos tisztáznunk a cikk címében szereplő fogalmakat: segítségnyújtásnak, vagy proszociális viselkedésnek nevezzük, amikor a másik ember megsegítése ránk nézve nem jár semmilyen haszonnal. Az altruista viselkedés ennél már jóval több: ekkor már saját testi épségünket is kockáztatjuk mások megsegítése érdekében. Valljuk be, ez utóbbi jóval ritkább, történelmünk során mégis találkozhatunk nagyon szép emberi példákkal: gondoljunk csak Albert Schweitzer doktorra, aki szinte életét szegény afrikai emberek gyógyítására és megsegítésére szentelte, vállalva a komfortosnak egyáltalán nem nevezhető életmódot illetve a lepra fenyegető közelségét.

Evolúciós szempontból vizsgálva ellentmondásos a tény, hogy saját túlélési esélyeinket lecsökkentjük azzal, hogy önzetlenül segítünk másokon. Ezek a megközelítések azonban kiemelik, hogy az egyedfenntartás mellett a fajfenntartás is egy nagyon fontos evolúciós célunk. Így társaink megsegítésével akár az egész faj túléléséhez is hozzájárulhatunk és elsősorban ez az a szempont, amit ilyenkor szem előtt tartunk. De vajon elgondolkodtunk-e már azon, hogy segítségnyújtásunk, önfeláldozásunk hátterében pusztán saját önzőségünk áll? Az, hogy másokon segítek, a jövőben ugyanis a saját hasznomra válhat. Az egyedek kölcsönös egymásrautaltsága ugyanis szintén segítette a túlélést, a „ha most segítesz rajtam, később te is számíthatsz rám” elv alapján. Ezen nézet szerint ebből a kölcsönös egymásrautaltságból származnak az olyan pszichológiai jellemzők, mint a barátság késztetése, a bűntudat, a hála, a csalás vagy akár a bizalom érzése. 

Most pedig gondoljunk egy olyan helyzetre, amikor önzetlenül viselkedtünk egy elesett társunkkal – emlékeinkhez gyakran társulhat a büszkeség érzése. A szociális tanuláselméleti megközelítések éppen azt emelik ki, hogy életünk során „megtanulunk” másokon segíteni. Kisgyermekként ezt valós jutalomért tesszük, például piros pontot kapunk azért, ha az oviban segítünk Jancsikának elpakolni a labdákat. Így szép lassan beépül a normarendszerünkbe, hogy másokon segíteni jó, a társadalom ezt jutalmazza, míg a segítség elmaradását bünteti. Tehát felnőttként anélkül, hogy valós haszonnal járna nekünk önzetlenségünk, már maga a segítségnyújtás is jutalom-jellegű lehet számunkra, hiszen értékesnek, jónak érezhetjük magunkat tőle. 

Találkozhatunk azonban olyan emberekkel is, akik valóban nagyon önzetlennek tűnnek és látszólag nem azért segítenek másokon, hogy elismerjék őket. Azt mondhatnánk rájuk, hogy egyszerűen ilyen a személyiségük. A pszichoanalitikus megközelítések szerint az irgalmas szamaritánusok azért segítenek, hogy megküzdjenek saját belső bűntudatukkal, szorongásukkal és agresszivitásukkal. Gyermekkorukban ugyanis kevés törődésben részesültek, így felnőttként jótékonykodni kezdenek, hogy ne érezzék saját elesettségüket. Sőt, a segítségnyújtás által azonosulnak a segítség fogadójával: így lesznek ajándékozók és ajándékozottak egyaránt. Másrészt saját önzőségükkel kapcsolatos lelkifurdalásukat tompítják azáltal, hogy segítenek másokat. 

Persze nem azt akarjuk megkérdőjelezni, hogy nem létezhet emberi jóság, empátia, és a segítségnyújtás hátterében mindig önző okokat és gyermekkori traumákat kell keresnünk. Kutatások eredményei alapján feltételezhetjük, hogy igenis létezik geniun altruizmus, ami nem önző érdekekből, hanem az empátiás beleélésből származik. Az empátiás beleélés során figyelmünk teljes mértékben a szenvedőre irányul, átvesszük az ő nézőpontját, gondolatait, érzéseit, s ez sarkall minket arra, hogy segítsük őt. Tehát egyszerűen együttérzünk a szenvedő másikkal – lehetséges, hogy így tett maga az irgalmas szamaritánus, Teréz anya, vagy Albert Schweizer is.



Felhasznált irodalom:
Hewstone, M., Stroebe W. (szerk.) (2007): Szociálpszichológia. Akadémiai Kiadó, Budapest

 

A blogbejegyzést SZÁMEL SZILVIA pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK