=

Itt kereshet szakembereink között.


KÉRDEZZEN TŐLÜNK

Pszichomobbing - Terror az iskolában
SZEKERES VERONIKA
SZEKERES VERONIKA
- 2017. 03. 08. 14:38

timthumb (43).jpg

 Valószínűleg sok szülő találkozott azzal a beírással gyermeke ellenőrzőjében, akár többször is, hogy „Kedves Szülő! XY nevű gyermekük a szünetben verekedett/lökdösődött Z-vel, megrúgta/pofon vágta Zs-t…” És erre azt a magyarázatot kapjuk, hogy „De hát, a másik kezdte, beszólt/belém kötött, lelökte a holmim a padról, én csak azzal a pofonnal/lökéssel/rúgással válaszoltam!”

 Viszont mi van akkor, ha ez a reagálás valóban reagálás, és az újbóli, akár rendszeres hasonló beírás tényleg csak az, amibe már a pedagógus belecsöppen, az előzmények ismerete nélkül? Ha tényleg először a gyermeket bántják, és ő csak így tud védekezni? A következő cikk a pszichomobbingról, azaz a lelki terrorról szól, amivel sajnos egyre több gyerek szembesül az iskolákban, hiszen már az óvodában megtanulhatták, hogy milyen szórakoztató másokkal kitolni, hogy ezáltal csoporthoz lehet tartozni, közös csínyeket elkövetni, a kívülállókat meg ki kell közösíteni. És ezek a korai tapasztalatok rögzülnek, a későbbi társas helyzetekben is megjelenhetnek.

De mit is jelent a kifejezés? Egy csoportnak az egyénnel szemben alkalmazott lelki terrorja (pszichoterror), mely iskolában és munkahelyen is megmutatkozó jelenség. Mindig ugyanazzal a személlyel, általában a leggyengébbel (mob = csőcselék) szemben alkalmazzák a csoporttagok, az egyénnek a többség általi kiközösítése viszont csak akkor mobbing, ha hosszú ideig eltart a jelenség. Kiválthatja ezt a magatartásformát az agresszió, a félelem, az egyhangúság, az unalom, a szórakozás igénye és a feltűnni vágyás.

Az iskolai osztályokban is, mint minden csoportban hierarchia alakul ki, melynek 3 része van: a) a csoportvezetők, akik döntenek, és akik megszabják a normákat; b) a követek hada; ők alkotják a csoport legnagyobb részét; c) a kívülállók, akik a „tréfák”, illetve az agresszió rendszeres áldozatai. Rájuk jellemzőek a gyakori iskolai hiányzások, az iskolába járás iránti nagy erőfeszítések a félelem, frusztráció miatt, a félelem miatt a fájdalom elkendőzése, így a csoport többsége nem is érzékeli mindezt. Ezen kívül a pozitív önértékelés hiánya és az autonóm felnőtté válás megkérdőjelezése is gyakori ezeknél a gyermekeknél.

Sajnos a pszichomobbing egyéni és társadalmi ártalmakat is okozhat, elsősorban pszichoszomatikus betegségeket (gyomor- és bélbetegségek, fertőzések; fejfájás, migrén; izomhúzódások, izomgörcsök; immunrendszer legyengülése; depresszió, paranoia…), hiszen az áldozat állandóan frusztrált, stresszes, előre fél attól, hogy mi fog történni az adott társaságban, ahol már alkalmazták ellene a terrort. Ezzel együtt egy idő után az egyén nem mer csoportban megszólalni, társaságkerülővé és különccé válik, agresszív és sértődékeny lesz, nem viseli el a kritikát, állandóan előtérbe igyekszik kerülni, folyton elismerésre ácsingózik, kényszeresen olyan státuszszimbólumokat vásárol, melyek valójában meghaladják anyagi lehetőségeit és mindig meg van győződve arról, hogy a többi ember rosszban sántikál.

Ugyanakkor a mobbing-elkövetők nem vállalják a felelősséget tetteikért, nem éreznek bűntudatot, az áldozatok gyakran nem mutatnak sértettséget, sőt tovább folytatják az ellenségességet kiváltó viselkedésformá(ka)t, hiszen a csoport kiközösítő magatartását azzal magyarázzák, hogy az az érintett személy tulajdonságaira és viselkedésére adott válasz, és a kirekesztés erősíti az érintettek hárító magatartását („osztály bohóca”, „stréberek”, befelé menekülés, stb.) Viszont ha mégis változtatnak/mernek változtatni magatartásukon, a többség akkor sem fogadja el őket, hanem továbbra is belekényszeríti régi szerepükbe. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy „elsősorban a csoport az, aki kívülállóként bélyegez meg valakit, ritkán az egyén. Az egyént rendszerint a normától eltérő viselkedése teszi kirekesztetté. […] Különösen könnyen válhatnak kívülállóvá azok a diákok, akik elütnek az érvényes normától: más vidékről származnak, más országból, szokatlan dialektusban beszélnek, testileg eltérnek az átlagtól, másképp viselkednek, más politikai vagy vallási elveket vallanak stb.”

S minderre hogyan reagálnak a mobbing-áldozat családja és barátai? A legtöbb esetben sajnos nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a pszichoterror hatásainak, mivel az áldozatok a legtöbbször nem tudnak valósághűen beszámolni a történtekről, mert túl nagy a feszültség és a félelem bennük, így a szülőkben nem tudatosul a helyzet súlyossága. Előfordul olyan is, hogy a szülők is hasonló élményeken mentek keresztül gyerekkorukban, így vagy hallani sem akarnak a mobbing okozta érzésekről, vagy nárcisztikus önsajnálattal reagálnak a helyzetre; azonban egyik sem megoldás. Továbbá, a használhatatlan tanácsok a szülők részéről („Ne hagyd magad!”, „Szólj a tanárnak!”, „Biztos csak tréfa volt!” stb.) csak rontanak az áldozat helyzetén az osztályban és az otthoni környezetben is: az áldozat iskolán kívüli barátai is elfordulhatnak tőle, ha megsejtik, hogy egy másik csoportból kilóg, a többiek pedig nem értik meg az egész helyzetet, így nem is éreznek együtt vele.

Szót kell ejteni továbbá a mobbing-áldozat lelki sérüléseiről is, amik évekig is, sőt, akár egész életen át is tarthatnak, és felnőttkorban is jelen vannak a kiközösítés hatásai. A régi társakkal szembeni félelem, elkerülő magatartás, menekülési reakciók, bosszúgondolatok szintén fennmaradnak. A csoporton belüli viselkedést a görcsösség, az önálló véleménynyilvánítástól való félelem, a visszahúzódás jellemzi, és a szörnyű tapasztalatok által a saját aggodalmaikat gyermekeikbe is beletáplálják, így, ezt a viselkedésmintát követve ők is kirekesztetté válhatnak.

Hogy ki mennyire tudja/bírja elviselni, tűrni a vele szembeni pszichoterrort, az az egyén tűréshatárától függ. Természetesen itt is vannak rizikófaktorok: pl. azok a gyerekek különösen érzékenyek a verbális, fizikai agresszióra, terrorra, megalázásra, kiközösítésre, akiket a szülei korábban minden nehézségtől próbáltak megóvni, amitől csak lehet, óvták gyereküket, és így nem adták meg nekik azt a lehetőséget, hogy egyrészt az adott konfliktushelyzetet próbálják kezelni, vagy legalábbis szembesülni vele, másrészt, hogy megtanulják elviselni a kisebb-nagyobb veszteségeket, kudarcokat. Bárhogy is van, a lényeg, hogy figyeljünk az apró jelekre, a jelentéktelennek tűnő magyarázatokra, hallgassuk/halljuk meg gyermekünk szavát, és súlyos eseteknél vonjuk be a megoldáskeresésbe a pedagógusokat, vezetőséget is, ha kell, de mindenképpen forduljunk szakemberhez, vegyünk igénybe szakszerű segítséget! Hiszen egy csendes, visszahúzódó, társaságkerülő gyereknek ritkán kerül beírás az ellenőrzőjébe rossz/agresszív magaviselet miatt…



Forrás:
Dambach, Karl E.(2001): Pszichoterror (mobbing) az iskolában. Akkord, Bp.
Láng András (2009): Iskolai pszichoterror. 

 

A blogbejegyzést SZEKERES VERONIKA pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!

 

KÉRDEZZEN TŐLÜNK